A 18. század     

           A megye központja a török hódoltság után ismét a püspöki, majd érseki székhely Eger lett. A megye lakossága túlnyomórészt katolikus vallású volt. A vallási életszemléleten kívül a zsidósághoz való viszonyt alapvetően meghatározták a gazdasági lehetőségek és szükségszerűségek is. A betelepedést elsősorban a mezőgazdasági terményeiket, árufeleslegüket értékesíteni akaró földbirtokosok tették lehetővé, a városok polgársága, akiknek erős konkurenciát jelentett a hasonló foglalkozásokat űző, de mozgékonyabb betelepülő réteg, mindenütt nagy ellenállást fejtett ki velük szemben. A millennium alkalmából kiadott négy kötetes megyetörténet így idézi mindezt:
  „A zsidók már a török világban is, mint a külföldi kereskedelmet közvetítők állandó letelepedés nélkül, a görögök mellett, a türelem elnéző kegyelme révén folytathatták életpályájokat és házaló üzletüket ott, hol a földesurak egyéb érdekeibe nem ütközött. Több helyen maguk a földesurak igyekeztek tért nyitni a zsidók kereskedelmi üzletének, hogy jobbágyaik terménye értékesítésével azok java segíttessék elő. Megyénkben főleg Gyöngyösön találtak az ottani földesurak között pártfogókra, és ott már 1724-ben zsinagógát is állítottak. Ugyanezen évben összeíratások rendeltetett el, és megtiltatott, hogy zsinagógát állítsanak.”[1]
  A gyöngyösi zsinagógát több forrás is említi, de a 19. század előtt nem valószínű, hogy valójában létezett volna a településen. A zsinagóga építési tilalom egészen addig állott fenn, ugyanakkor arra is vannak adatok, hogy bérelt házakban a nagyobb hitközségek imaházakat tartottak fenn, és a tilalom ellenére rabbijuk is volt. Az újonnan beköltözővel a földbirtokos szerződést kötött, akár árendásról volt szó, akár ipari munkáról, vagy vétel-eladásról, majd esküvel megerősítették a szerződés tartalmát. Az eskü mintája általánosan ismert szöveg volt. A földesúr bérbe adta a területet, amelyen zsidók éltek, esetleg épületeit, amelyekben laktak, míg építettek maguknak házat. Pénzért vettek területeket templom építésére, de voltak egyes főurak, akik telket ajándékoztak erre a célra, sőt segítették őket anyagiakban is templomot építeni. Fizettek adót a földesuraknak és az államnak. Mindezek fejében védelmi levelet és mozgási szabadságot kaptak.[2] „Szaporítani kellett a kereskedői elemet, hogy a nép értékesíthesse munkájának termékeit, s azoknak sokféle terheit teljesíthesse… A földesurak elősegítették a falvakban a zsidók letelepítését. A kocsmáltatási jog kevés hasznot hozott a földesuraknak, ezért lengyel minta szerint, főleg lengyel zsidókat telepítettek meg községeikben.” [3] A Rákóczi szabadságharc küzdelmei és a többszöri kiűzetés ellenére is voltak már vagyonos zsidók a megyében, elsősorban Gyöngyösön: 1715-ben Nezorin Flórián pásztói apát felhatalmazta Gocsik Péter pásztói adminisztrátort, hogy a pásztói rendház birka- és marhaistállójának felépítésére a gyöngyösi zsidóktól szerezzen kölcsönt. Az adminisztrátor Dávid Ábrahámhoz fordult és ez hat részletben 2300 rhenus forintot bocsátott rendelkezésére.[4]        
  A török hódoltság alatt a terület kereskedelmét, a kisebb számban itt élő zsidóságon kívül elsősorban a görögkeleti vallású, vegyes nemzetiségű, de általában görögnek nevezett népesség látta el. Vallási különbözőségükből következően nem kevés megkülönböztetést kellett elszenvedniük. „…A vármegyében voltak még görögök és ráczok nagyobb számmal, főleg kereskedelemmel foglalkozva. A Rákóczy-korszak után itt is fellépett ellenük a város, úgy vallási, mint üzleti szempontból.” 1742-ben háromszáz görög család élt Gyöngyösön, a törökök kiűzése után maradtak Egerben, később is éltek Gyöngyösön, Pásztón, Hatvanban, Tiszafüreden és egyéb helyeken is. Elsősorban kereskedést űztek. [5] 1784-ben 512 görög élt Gyöngyösön. Ragaszkodtak nyelvükhöz és vallásukhoz, de sem új templom építését, sem görög nyelvű iskola nyitását sem engedték meg számukra. A Jászságban és a Nagykunságban kedvezőbb helyzetben voltak, a karlócai és a pozserováci békeszerződések kiváltságos helyzetet biztosítottak számukra a kereskedelem terén. Ezt alaposan ki is használták, vagyonos, tekintélyes emberek lettek. 1790-től polgárjogot szerezhettek, házat, földet vásárolhattak, hivatalt viselhettek, szabadon gyakorolhatták vallásukat. A Kiskunságban kisebb szerepük volt, ezért a zsidók ott könnyebben tudtak letelepedni. A görögök. „…jól felismerték a veszélyt, amelyet az új, igényesebb árukkal érkező, bizonyos tekintetben kedvezőbb feltételekkel rendelkező tehetséges kereskedők jelentettek számukra. A zsidók jogtalanok voltak ugyan, de tevékenységük után adózniuk nem kellett, ezért olcsóbban adhatták termékeiket. Általában ugyanazt árulták, amit a görögök: ócskavasat, nyersbőrt, pálinkát, gyapjút. Bármennyire is igyekeztek a görögök a Jászság területén kereskedő zsidókat távol tartani érdekkörüktől, a nép mindazonáltal szívesen adta áruját a zsidónak és vásárol is tőle.”[6]1880-ban Sebők László gyöngyösi plébános így írta le a görög-zsidó helycserét: „Az egykor gazdag görögök helyét az izraeliták foglalták el az üzletvilágban, s amint kihaltak lassanként amazok, úgy szaporodtak el lassanként ezek, mind születés, mind bevándorlás által.”[7] Egerben 1693-ban 633 görögöt írtak össze, 1830-ban a zsidó betelepedés előtt már csak 145-en éltek itt.[8]
  A 19. század közepéig sikerült megtiltani a zsidók végleges letelepedését a Jászságban és a Nagykunságban. Azt azonban nem tudták megakadályozni, hogy a tiltott területek környékén, azokon a kisebb és nagyobb településeken, ahol a földesurak hajlandóak voltak őket befogadni, így Dévaványán, Hevesen, Tiszabőn, Tiszafüreden, és Tiszaigaron nagyobb számban letelepüljenek. A szegény házalók a zsidó társadalom alsó rétegét alkották. Szüntelenül a vidéket járták, síppal a szájukban, batyuval a hátu­kon. Eladtak a falusiaknak tűt, cérnát, összeszedték a rongyot, bőrt, mézet, tollat. A házalás Európa-szerte a kereskedelem át­meneti formája volt. A házalónak végig kellett gondolnia a város szükségleteit, az árupiac helyzetét, ismeretekkel kellett rendel­keznie, vagyis ki kellett magában fejlesztenie egyfajta gazdasági racionalizmust. A házalás leginkább a zsidóság foglalkozása volt Európában, többnyire ezen az úton tudott a gazdasági élet kereteibe beilleszkedni. A hierarchia következő lépcsőfokán a szekeres vándorke­reskedők (questores circumforanei) álltak, ők már nagyobb tételben, rendszeresen adtak-vettek, fuvaroztak. A nyílt bolttal rendelkező kereskedők (mercatorok) mindenféle áru adásvételére jogosultak voltak. A vidéki zsidó mercatorok és questorok gyakran a bécsi, a pesti, a győri, vagy pozsonyi nagykereskedő cégek bizományosai voltak, amíg maguk is meggazdagodván, a nagykereskedők magasabban adózó és magasabb rangú kiváltságolt osztályába nem léptek.[9]
  A zsidók nagyobb számú betelepedése előtt az 1773-as összeírás szerint 2170 kocsmaház, 3669 kocsmabérlő, 92 kereskedő, 449 mészárszék volt a megyében.[10] Az mezőgazdasági árutermelés megindulása előtt a kereskedők létszáma igen kevés, a következő időszakokban a létszámuk már jóval magasabb, és a kocsmabérlők nagy része is a zsidók közül került majd ki. A földesúri birtoko­kon letelepedett zsidók egy része falusi árendás, eleinte többnyire kocsmabérlő volt, aki sokszor megkapta a mészárszék bérletét is. A kocsma, mint ismeretes, informális gazdasági központ­ként is működött, fontos helyet foglalt el a falusiak életében: nemcsak a földesúri borok, hanem a nyíltan, vagy titkon főzött pálinka italmérési helye is volt. A kocsmához többnyire kezdetleges vegyeskereskedés, bolt is kapcsolódott, az udvar és a gazdasági épületek pedig a begyűjtött termények raktárai is voltak. A kocsmá­ros funkciójához hozzátartozott a pénzkölcsönzés, a kisebb-na­gyobb falusi hitelügyletek bonyolítása is. Az ügyes árendás az idők során földbérlethez is hozzájuthatott, s ezzel megnyílhatott előtte a gazdasági és társadalmi felemelkedés útja.[11]
  A 18. század utolsó harmadától kezdve a magyarországi mezőgazdaság igényelt egy olyan mozgékony kereskedő-vállalkozói réteget, amely hitelekkel tudta ellátni az árutermelésre átálló gazdaságot, és amely rendszeresen ellátta a felvásárlói szerepkört, így hitellel és felvásárlással ösztönözte a kibontakozó árutermelést. A napóleoni háborúk mezőgazdasági konjunktúrája tovább ösztönözte ezt a folyamatot. A tőkeakkumuláció, amely majd igazán a kiegyezés után áramlik be az ország gazdasági terülteire ebben az időszakban indult meg. A zsidóknak az egyes településeken való koncentrációja egyrészt a védettség érzése, másrészt vallási szokásaik miatt volt szükség­szerű. A vallási intézmények fenntartása, rabbi, kántor, metsző megtelepítése, de maga az imarend is nagyobb számú hitsorsos megtelepedését feltételezte. Ennek ellenére az elsődleges szempont a letelepedés helyének megválasztásakor a gazda­sági lehetőség és a befogadási készség volt. A letelepedési tilalom megszűnte után ezért is mozogtak egyre nagyobb települések irányába, a kis falvakban általában csak egy-két család maradt, akik a legközelebbi nagyobb településhez tartoztak vallási téren.
  „A zsidó közösség politikai közületként az egy helyen élőket nem csupán vallási tekintetben fogta össze, hanem a mindennapi élet színtereként is működött.”[12] Hatáskörébe tartoztak a szertartási, kulturális és humanitárius feladatokon túl a községben lakó zsidóság közigazgatási ügyei is. Választott előljáróság és hivatalnokok végezték a községi teendőket és képviselték a közösség tagjait. Az autonómia korlátozott volt, határait a felső hatóságok jelölték ki. A közösségek többnyire házaló, vagy kiskereskedelemmel foglalkozó tagjai hét közben a nagyobb települések piacain ponyván, vagy sátorban árultak, éjszakára bérelt házakban húzódtak meg, vagy mint Karcagon a város határában lévő vendégfogadóban. „…Vásárok alkalmával megengedték az ott tartózkodást 2-3 nappal a vásár előtt vagy után. Házaló kereskedő érdekelve volt a köz­ségben tartózkodni több napon át, mert messze utat tett meg egylovas kocsiján, míg a községbe érkezett Tiszaigarról, vagy Tiszafüredről, Dévaványáról, Tiszabőről, Földesről, de még Kenderesről, Tisza-Abádról, vagy Nádudvarról is. Ez esetben estefelé elhagyták a várost, és a városon kívül lévő csárdában szálltak meg, majd reggelre kelve visszamentek a városba és foly­tatták az üzleti tevékenységüket. Csak pénteken tértek vissza lakóhelyükre, a család körében megünnepelni a szombatot.” [13]

[1] Szederkényi Nándor. 1893. 206 l.

[2] Herskó Mózes. 1991. 50 l.

[3] Acsády Ignác. 1896. 34 l.

[4] Békefi Remig. 1902. 77-78 l.                                                       

[5] Szederkényi Nándor. 1896. 207, 240 l.

[6] Papp Izabella. 1990. 28 l.

[7] Ethei Sebők László. 1880. 160 l.

[8] Kovács Alajos. 1933. 279 l.

[9] Hanák Péter. 1991. 18 l.

[10] Szederkényi Nándor. 1896. 203 l.

[11]Hanák Péter. 1991 17 l.

[12] Gonda László. 1995. 58 l.

[13] Herskó Mózes. 1987. 60 l.

     A zsidóságot a középkortól kezdve különböző külön adónemekkel sújtották. A földesuraknak és a megyéknek fizetett adókon kívül a türelmi adót Mária Terézia vezette be. 1744. október 2.-án a Helytartó Tanácsi rendelete szerint: „…mivel a makacs jövevények csak a királynő kegyelméből tűretnek meg, külön türelmi adót fizessenek, annál is inkább, mert az összlakosságot a háborús terhek nagyon sanyargatják.” 1746. június l. után 2 Ft fejadót kellett fizetniük. Mária Terézia többször felemelte a türelmi adót, mivel háborúihoz sok pénzre volt szüksége. Az adót a helyi Sóhivatalok szedték be, amelyeknek listái nagyrészt elkallódtak. A türelmi adót minden egyéb; hadi- házi és kereseti adó mellett kellett fizetniük, egészen a szabadságharcig.[1] Minden földtulajdonhoz kapcsolódó jog (vendéglő, pálinkafőzés, földesúri vám, rév- és malomjog) bérletétől eltiltaná a mélységesen vallásos katolikus királynő a zsidókat, ezt azonban a Helytartótanács megakadályozta.
  Nélkülözhetetlenségüket bizonyítja, hogy 1766-ban a zsidók már a gyöngyösi helyőrség számára szállítottak, a város is náluk rendelte meg az ágyakat a katonák részére, ugyanakkor 1767-ben ezt jelenti a megye a Helytartótanácsnak: „…Hevesiensis, Csongradiensis, Districtus Jazygum non habent judaeos.”[2] Ez nem lehetett igaz, vagy legalábbis tartós állapot, amit az is bizonyít, hogy 1771-ben a görögök kereskedésének újraszabályozása alkalmával megengedte a gyöngyösi városi tanács, hogy a helybéli zsidók búzával bárhol az országban szabadon kereskedhessenek, termény- és kiskereskedelemmel is foglalkozhassanak.
  II. József trónra lépése, ha átmenetileg is, de szemléletváltást jelentett a hatalomnak a nem katolikus felekezetekhez, így a zsidósághoz való viszonyában is. A király felszólította a megyéket, hogy számoljanak be a magyarországi zsidók helyzetéről, ami a beszámolók szerint siralmas volt.[3] II. József 1781. május 13-án, majd két évvel később, 1783. március 31-én adott ki rendeletet, Systematica Gentis Judaica regulatio címen a zsidósággal kapcsolatosan: „Hogy az ország nagyobb hasznára váljék, mint eddig volt korlátolt kereskedése és fölvilágosodása miatt”, elrendelte, hogy a zsidók csak istentiszteletüknél tartsák meg a héber nyelvet, de különben az ország nyelvét használják írásaikban, állítsanak fel iskolákat, és minden fennálló nyilvános iskolákba járjanak, megengedi, hogy földműveléssel foglalkozzanak, földbirtokot béreljenek; szabó-, varga-, kőműves, ácsmesterséget, műasztalosságot, festészetet, szobrászatot, gyáripart űzhessenek; „…a szélesebb körű kereset és karjaik hasznosítása, a gyűlöletes korlátozó törvények és megvetést keltő jelvények eltörlése elő fogja segíteni sajátos előítéleteik kiirtását, úgy hogy az állam hasznos polgáraivá lesznek.”[4]A városokban magyar és német iparosok voltak a céhek tagjai, amelyek egyben vallásos társulatok is voltak, a gazdasági konkurenciaharcon kívül már csak ezért sem engedték be tagjaik közé a zsidó vallású iparűzőket. A zsidó iparosok elsősorban olyan nagyobb zsidó lakossággal rendelkező településeken éltek, ahol hitsorsosaik is el tudták őket tartani, vagy olyan, céhen kívüli iparosokként, akik hiány szakmákat űztek. /1833-ban azért engedték meg Polatsek Bernát festőnek a városban a letelepedést, mert Gyöngyösön kevés volt a festő./ Ez az első egri betelepülők esetében is kitűnik, többnyire ritka, céhen kívüli foglalkozásokat űztek, mint esernyő-, paplankészítő, rézműves, aranyműves, vagy ékszerész.
  1788-ban a gyöngyösi járásban a következő zsidókat írták össze: Csány: Marcus, alias Abraham Kuhn, aki zsellér volt, egy fia, és árendából 77 Ft jövedelme volt, a másik név gyakorlatilag olvashatatlan, szintén árendából 30 Ft jövedelemmel rendelkezett. Ecséden Jacobusnak 20, Szentjakabon Szarvas Dávidnak 25 Ft a jövedelme.[5] Gyöngyösön 1795. december 17.-én alakult meg a Chevra Kadisa, a Szentegylet, melynek legfőbb célja tagjainak tisztes eltemetése volt. Az alapítók között volt Hirschel Hermann és Spitzer Lipót, a Polgár-család őse is.[6]

[1] Bernstein Béla. 1898. 241 l.

[2] Magyar Zsidó Oklevéltár. XVII. kötet. 279 l.

[3] Gonda László. 1995. 43 l.

[4] Venetiáner Lajos 1922. 76-77 l.

[5] HML. IV-7/b/6. Gyöngyös járásban 1788-ban összeírt zsidók.

[6] Vajda Antal alapján Bachó László. 1939, 22 l.

1800-ból fennmaradt egy Chevra-emléklap, amely 16 képben ábrázolja a rituális temetési szertartást, az emléklap jelenleg szerepel a Budapesti Zsidó Múzeum kiállításán.[1] Ez már nagyobb közösség ott létére utal, akárcsak a következő idézet is: 1797: „…Városunk kebelében naponként el szaporodván az Zsidóság, azért is, közöttük jó rend tarthasson, el végeztetett, hogy közülük egy elöljáró kineveztetvén, az általa az eő Nemzetek beli itten tartózkodó Nép conscribáltasson és a városi tanács híre nélkül senki ide lakását által tenni, ne merészellyen, különben mind az elől járójok, mind pedig a bé jövő zsidó keményen meg fog büntettetni.”[2] Ugyanebben az évben elrendelik a gyöngyösi zsidók összeírását. Az adatsorból nagyjából pontos képet kaphatunk a betelepedők számáról és származási helyéről. Ekkor még csak bérelt házakban lakhattak, az összeírásban feltüntették, hogy kinek a házában. Az összeírásban 25 családfő szerepelt; elsősorban a szomszéd vármegyékből telepedtek be, illetve legtöbben, 28 % megyei születésűek voltak. Nógrádból jött 24 %, Pest és Borsod megyéből 12 %, illetve 8 %. Valószínűleg gazdasági kapcsolataik már korábban is ide kötötték őket. Foglalkozás szerint csak Dániel rabbi, aki tsabai, valószínűleg hejőcsabai volt, illetve a szerencsi születésű Lazar Jelinek sakter volt megemlítve.[3]       
  Pásztó a Zagyva völgyének egyik legszámottevőbb települési helye, a 18-19. században fontos iparos- és kereskedő központ. A Mátra-vidék, Cserhát vidék falvainak közvetítették a pásztói kereskedők az árukat, mintegy huszonöt falu tartozott a gazdasági vonzáskörzetébe. A zsidók itt is korán letelepedtek, a legkorábbi, már idézett megyei adat is pásztói. A pásztói apátság még 1715-ben gyöngyösi zsidótól vett fel kölcsönt, 1722-ben pedig már pálinkafőzőházat építettetett „a zsidó részére”. 1726-tól egy tűzeset kapcsán kitiltották a zsidókat: „Pásztó sohasem fog zsidót recipiálni. Sem lakosul, sem pedig másképpen.”[4] Az 1723-ban összeírt három zsidó: Pászti Sidó Lőrinc, Sidó Mátyás, Sidó József  úgy maradhatnak a településen, hogy megkeresztelkedtek, és magyar neveket vettek fel, Pászti, alias Keresztény néven. József türelmi rendelete után jegyezték fel a városi jegyzőkönyvben: „In augusto. Az zsidók bejöttek ismét lakni az Városunkban, kik már több hatvan esztendőnél, hogy az Városunknak nagyobb részit meg gyújtottak, sem ez várasban, sem az egész vármegyében nem laktak, most az eo Felségétől ki adott religioknak együtt való Tollerantiajaval ide is bejöttek.”[5] A községházán lévő feljegyzések alapján írta Vass József plébános a korabeli pásztói zsidókról a következőket: „…1786. január havában rendeltetett, hogy ezen túl zsidók a keresztényeknek 30 kr-nál többet nem adhattak kölcsön, sem pénzben, sem italban.” A 18. században a zsidók számára csak néhány foglalkozás volt megengedett: pálinkafőzés, pálinkamérés, házalás. A kocsmabérlettel együtt járt a hitelezés, az uzsora is, ami sok feszültség forrása volt a korban. Ugyanakkor ezzel más hitelforrások híján fontos tevékenységet végeztek.
  „1787: Azon zsidóknak, kik az idén ide lakókul jöttek, őfelsége parancsából állandó nevet kell felvenniök, hogy meg ne változtathassák. Az egyik Farkas Sándor, a másik Barna Salamon nevet vette fel….1788: A zsidóknak Csór Mihály bíró és Koós János nótárius temetőhelyet jelültek ki, a Fenekben lévő temető északi felén, megengedvén, hogy azt a kis helyet maguknak az útig el is keríthetik. Volt ugyan már hajdan itt temetőjük, midőn 1725-ben itt laktak, de mivel azon a helyen éppen ott voltak, – amint a régi írásokból kitűnik -, ahol most a Tót utca kertjei is voltak, az Árokpart nevezetű helyen, azért oda őket nem lehetett bocsátani.” „…1788. április 17. A zsidó árendás végett este kilenc órakor kigyulladt a piacon Plati Katalin asszony háza és nagy tűz volt, mert a Fülöp nevű zsidónak házától a Fráter Pál úr mellett való boltja is megégett, de csendes idő lévén, a többi házakat megmentették. Ebben az évben kezdtek ismét városunkban lakni a zsidók, kik 1725-től nemcsak innen, hanem az egész vármegyéből ki voltak tiltva a városunk megégetése miatt, ugyanis gondatlanságból kigyújtották az egyik házat és a fél város leégett.”[6]1788-ban Pásztón három családfőt írtak össze, mindannyian árendások voltak, Salamon Pausnernek két fia, egy lánya, 40 Ft jövedelme, Philipus Khaet/!/-nek 1 fia, 1 lánya, szintén 40 Ft jövedelme, Alexander Faxbaj/!/nak 1 lánya, és 12 Ft jövedelme volt.[7]
  A meglévő és időnként megerősödő antiszemitizmust mutatja, hogy II. József halála után a helyi hatalom mindenütt igyekezett nagyon gyorsan felszámolni a felülről jövő felvilágosult abszolutista rendelkezéseket, így a zsidók kedvezőbb helyzetét elrendelő tételeket is. Nem kis rosszindulatot és előítéletet, illetve a tipikus bűnbakképzést jellemzi a következő szöveg is: „…Érdekes jelentése Fáy alispánnak az april 14-iki közgyűlésen az, hogy mióta a türelmi pátens folytán a zsidók a megyébe szabadon bejöttek, több falvakon a pusztulás és szegénység tetemesen észlelhető; mire határoztatott, hogy a zsidók 1791. jan. 1-től a megyéből távozzanak el.” [8] A gyöngyösi városi jegyzőkönyvek határozatai, az összeírások, illetve az 1816-tól megjelenő egyházi sematizmusok adatai bizonyítják, hogy a rendelkezést nem hajtották végre.
  Az egyes nagyobb hitközségek megalakulására csak szórványos adataink vannak. A Magyar zsidó lexikon Tiszafüred szócikke szerint a helybeli zsidó temetőben a legrégibb sírkövek 1770-ből valók.[9] A már említett, 1788-ban készült összeírás az első hiteles forrás. A négy családfő: Moyzes Salamon 15 Ft, Manosses Borgen Calevy 17 Ft, Gasparus Clamon 30 Ft, Jacobus Lőrincz 80 Ft, árendából szerzett vagyonnal rendelkezett; mind­annyian ház nélküli zsellérek voltak. Családtagjaikat nem tüntet­ték fel. Tiszaigaron élt Jacobus Salamon, akinek 30 Ft vagyona, egy fia, három lánya volt. Szintén házatlan zsellér, egy tehénnel rendelkezett. Sajnos sorsukat a családnév hiánya miatt nem tudjuk követni. Hevesen a hitközség megalakulásának idejéről ellentmondóak az adatok, 1747-ben, vagy 1788-ban alakult meg a hitközség.[10] A hitközség alapítóiként a Magyar zsidó lexikon Frank Náthánt, Adler Éliást és Schwarcz Gumprechtet jelöli meg. Az 1850-ben felvett utólagos anyakönyvezés szerint az akkor Hevesen élők között a legidősebb 1770-ben született helyben. Az 1783-ban végrehajtott első katonai térképfelmérés már jelzi temetőjüket.[11]
  Hatvanban az első népszámlálás alkalmával, 1785-ben nem találtak zsidót, először az 1798. évi adóösszeírásokban szerepeltek. Annyira kis létszámú volt a közösség, hogy egészen 1885-ig, az önálló hitközség megalakulásáig a gyöngyösi hitközséghez tartozott.[12] A későbbiekben nagyobb zsidó közösséget befogadó települések, mint Eger, Füzesabony, Verpelét, Poroszló ebben az időszakban még nem rendelkeztek dokumentált zsidó lakossággal, csak a következő évszázadtól volt érzékelhető a jelenlétük. Ebben az időszakban csak az egyes kisebb települések egyes földbirtokosai engedték meg a letelepedést, így Tiszaigaron, illetve az ekkor még a kettős megyéhez tartozó Tiszabőn, vagy Dévaványán.

[1] Scheiber Sándor, 1984. 427 l. és Horváth László. 1998. 42 l.

[2] HML.GYVL.V-101/a. Gyöngyös Város Jegyzőkönyve. IX. kötet. 11, 100, 142 l.

[3] HML. GYVL. V-101/b/46. LIII-52. Zsidók kimutatása. Közli Horváth László. 1999. 15-16 l.

[4] Nógrád Megyei Levéltár. V.702.17. D. Hirdetések könyve 10 l., idézi: Hausel Sándor. 1999. 174 l.

[5] NML. V. 702 l. 142 p., Hausel Sándor. 1999. 175 l.

[6] Vass József: 1939. 31 l.

[7] HML. IV-7/b/6. Gyöngyös járásban 1788-ban összeírt zsidók. Pásztón 1804-ben már 151 zsidó élt. Pásztor Cecília. 2000. 2 l.

[8] Szederkényi Nándor. 1896. 306 l.

[9] Magyar zsidó lexikon. 899 l.

[10] Az 1747-es adat az 1896-ban megjelent A magyar-zsidó felekezet elemi és polgári iskoláinak monográfiájában, 190 l., az 1788-as adat a Magyar zsidó lexikonban 362 l. szerepel.

[11] Gy. Gömöri Ilona. 1999. 274 l.

[12] Szepesi (Schütz) Béla. 1940. 61, 107 l.