Az 1848/49-es szabadságharc 

A polgári jogokkal nem rendelkező magyar zsidóság ko­moly szerepet vállalt a szabadságharcban. Részt vettek a honvédsereg ellátásában, a szállításban és a tényleges harcokban is. Ötven évvel a szabadságharc kitörése után Jókai Mór így emlékezett rájuk: „Amidőn a hazának minden másajku népfajai, amelyekkel a ma­gyar szabadságát megosztotta, amelynek fiait jobbágyságból felszabadította, földeiken urrá tette, – fegyverrel támadnak ellene, – ugyanakkor a héber faj vérét, vagyonát, és szellemét hozta áldo­zatul a magyar nemzet, az alkotmányos szabadság megvédelme­zésére: — az a héber faj, melyet egyedül felejtett ki a törvényhozás az alkotmány sánczaiból, az a zsidó nép, mely egyedül nem kapott polgárjogot, egyenőséget e haza milliói között. Mégis szerette a’ hazáját ” [1] 
  1848 tavaszán kihasználva a helyzetet az ország több városában főként a német származású polgárság a nem sokkal korábban betelepedett zsidóktól meg akarván szabadulni, nem egy helyen pogromokat, uszító népgyűléseket rendezett. Gyöngyösön is feszült volt a hangulat, annyit a helyi antiszemiták elértek, hogy a nemzetőrségbe nem engedték felvenni a zsidókat. Egerben, ahol alig hét esztendeje telepedhettek le „…nagy volt az ingerültség a zsidók ellen, a tömeg ki akarta őket űzni a városból. Egy népgyűlés azt követelte a háziuraktól, hogy házaikban zsidókat ne tűrjenek meg.”[2] A sok évtizedes, sőt több évszázados együttélés miatt Gyöngyösön mégis kedvezőbb volt a helyzet, amiről Wolf Lippe gyöngyösi rabbi a Der Ungarische Israelit c. pesti lapban hálás szavakkal emlékezett meg 1848. május 20.-án. Mialatt országszerte a spanyol inkvizícióra emlékeztető zsidóüldözések folytak, addig Gyöngyösön helyesen értelmezték a szabadság, egyenlőség, testvériség jelszavait. A gyöngyösi magyarok vállvetve igyekeztek ledönteni a válaszfalakat, amelyeket az előítélet állított a haza fiai közé. Ezért a gyöngyösiek példás viselkedése minden nemesen gondolkozó ember elismerését megérdemli.
  Április 30.-án a zsinagógában is tartottak hálaadó istentiszteletet. A pompásan feldíszített imaházban Wolf Lippe rabbi lelkesítő beszédet mondott, amelyet a jelen levő nem zsidók is meghatottan hallgattak végig. Távozásukkor – mondja a rabbi – úgy nyilatkoztak, hogy a zsidóság valóban más bánásmódot érdemel, mint amilyet az ország sok helyén kap. Gyöngyösön általában nagy volt a rokonszenv a zsidók iránt, csak a bevándorolt polgárság mutatott ellenszenvet irántuk. Május 27.-én Schnee László volt országgyűlési követhez intézett nyílt levélben köszönetet mondott a zsidóság érdekében az országgyűléshez intézett felszólalásaiért. [3] A nemzetőrségbe eleve csak bizonyos vagyoni cenzus alapján léphettek be a helyi polgárok. A valódi frontszolgálatra jelentkező gyöngyösi önkéntesek száma az augusztus 26.-i országgyűlési újoncmegajánlás után mindössze 141 fő volt, Horváth László szerint közülük biztosan 11 volt zsidó vallású.[4]
 Bernstein Béla rabbi és történetíró megpróbálta a 19. század végén összegyűjteni a zsidó vallású honvédek névsorát, amely minden bizonnyal erősen hiányos. Tiszafüredről például egész biztosan részt vett Schönfeld Lipót sebészorvos a Bács megyei harcokban, de Bernstein listáján nem szerepel. A szabadságharc után ötven évvel már nagyon kevesen élhettek a harcok korábbi résztvevői közül. A legmagasabb rangú Heves megyei zsidó katona a lista szerint Bogdán Jónás gyöngyösi kereskedő, aki hadnagyi rangot szerzett. A század végén szintén Gyöngyösön élő Guttmann Sándor tanító és Klein Ferenc házaló őrmesteri rangot ért el, közhonvéd volt a gyöngyösi fényképész Deutsch József és Fick Hermann, Trepper Mór házaló, az egri Schönfeld Sándor és Steiner Jakab.[5]
  A Gyöngyösi Kalendárium 1913. évre listát közölt a zsidó önkéntesekről. Ez annyiban lehet hitelesebb, hogy a szabadságharc alatt Gyöngyösön élő katonák névsorát tartalmazza, az előző honvédek pedig csak a századforduló idején, Bernstein Béla felmérésekor éltek ott. (Az eredeti sorszámot közlöm.)

 27. Schönberger Sándor          20 éves honvéd 50. zászlóalj

 42. Netter Tevel                      19 éves tüzér Dembinszky alatt

 91. Grünwald Erdődi Samu      23 éves tüzér Dembinszky alatt

 97. Neufeld József                    20 éves huszár             

113. Schwarcz Móric                 21 éves honvéd

117. Deutsch Salamon                 22 éves 3. zászlóalj

118. Deutsch Ignác                    19 éves tüzér

119. Weisz Antal                        22 éves 75. zászlóaljnál hadnagy[6]

Bona Gábor még a következő gyöngyösi születésű katonákat kutatta fel: Pserhofer Dávid Mór főhadnagy, Jelenik Ferenc, Deutsch Mózes honvédek, Kohn Károly, Holczer János, Netter Sándor (Izsák), Halbweisz András tüzérek.[7] Weisz Antal 1829-ben született Gyöngyösön. 1848 tavaszán önkéntesként belépett a Pesten alakuló 2. Honvédzászlóaljba. Részt vett a délvidéki harcokban, 1849 januárjától őrmester Hatvani Imre gerillacsapatánál a Zaránd megyei különítményben. Március 16.-tól hadnagy, július 1.-től főhadnagy a Tiszai hadseregnél a 92. zászlóaljban. Borosjenőnél tette le a fegyvert augusztus 22-én. 1867-ben lókereskedő szülővárosában, 1902-ben halt meg.[8] Bona Gábor a zsidó származású honvédtisztek között még egy Heves megyei, a Verpeléten született Szegletkövi (Eckstein) Ignác életrajzát közli. Szegletkövi 1822-ben született, 1841-től szolgált közvitézként a császári hadseregben, 1843-tól őrvezető volt a 34. Porosz herceg gyalogezredben. Ezrede 3. zászlóaljával 1848 nyarán a Délvidéken harcol, ősszel csatlakoznak a honvédsereghez. Őrmester, 1849 április 24.-én hadnaggyá léptették elő (kitűnt a váci csatában). Júniusban zászlóaljának, a 113. Honvédzászlóalj élelmező tisztje volt a III. hadtestben. 1850 májusában besorozták régi ezredéhez. 1853 augusztusában szerelték le. Később a kőbányai sörgyárban dolgozott hivatalnokként, Kőbányán halt meg 1868 november 30.-án.[9]
  Országszerte nagy szerepet játszottak zsidók a hadsereg ellátásában, élelmezésében. Weiser Leopold  a honvédség részére zabot szállított, egy Schwarzkopf nevű vállalkozó Pest és Gyöngyös között épített ki futárszolgálatot.[10] 1848. május 25.-én a haza javára önkéntes adományokat gyűjtöttek. Az egri zsidók külön adtak össze 300 Ft-ot és 10 lat ezüstöt, 100 Ft-ot kölcsönképpen. Eger 20.000 Ft-ot ad a többi adomány mellett.[11] 
  1848. július 10.-én a magyar zsidóság országos értekezletén Heves megyét Hirschl Lipót és Stern József képviselték.[12]

 Tiszafüreden először 1848 május 29.-én soroztak nemzetőröket a 16-60 év közötti korosztályból. A sorozóbizottság elnöke Bor­bély Miklós földbirtokos volt, tagjai között szerepelt Szombathy János járási szolgabíró.[1] A toborzó listán 162 név szerepelt, közöttük 14 zsidóé. A tiszafüredi Kiss Pál Múzeum adattárában összesen négy névsor maradt fenn. A zsidók szempontjából a legteljesebb, 23 nevet tartalmaz a feljegyzett 150-ből.[2] Az “1848 június hó 18.-án alakult nemzetőrség egy századbeli névsora”[3] szintén 14 nevet tartalmaz. A 3. tizedben Blau Jakab nevét említik, a 8. tized tizedese Groszmann Soma, ez a tized nagyrészt zsidókból állt. A negyedik névsor a “Kulára Második menetel Nemzett Örök Tiszafüredről” címet viselte.[4] Eszerint már a második alkalommal indultak a városból a hadszíntérre nemzetőrök. Ebben a névsorban szerepel Schőnfeld Lipót sebészorvos, aki 1811-ben született, diplomáját a budapesti egyetemen szerezte 1834-ben[5], majd hamarosan Tiszafüredre került, neve alapján Schőnfeld Mózes rabbival állhatott rokonságban. Még Izrael Ignácról jegyezték fel, hogy ’önkéntes, táborba szállott’ – amúgy házas zsellér volt a jogállása.
   A névsorban megtalálható Blau Éliás neve, aki 1830-ban született, róla csak annyit tudunk, hogy a szabadságharc bukása után büntetésképpen besorozták a közös hadseregbe.[6] Április 15.-én és 17-én két sebesült zsidó vallású katona halt meg az itt felállított hadikórházban. Grün József 22 éves volt, Pozsonyban született, Róth Lőrinc egy évvel idősebb és Máramarosból származott.

Halálukkal szép példáját mutatták a nyugatról, illetve keletről Magyarországra telepedett zsidóság önfeláldozásában a szabadságharc idején. Az orosz csapatok 1849 július 26.-án értek Tiszafüredre, 26. – 28. között táboroztak itt. A kolerajárvány már előbb elérte a települést, számos áldozatot szedett a lakosok közül. Az 1840-től vezetett zsidó anyakönyv halálozási részébe a halál okát feltüntető első bejegyzés egy nappal az orosz csapatok bevonulása előtt került: kolera. Július 25. és augusztus 10. között hatan haltak meg a járvány következtében; öt felnőtt és egy gyermek. 1849 szeptemberében vették fel a kártételi listát a megszálló csapatok által okozott kárról, amit tanúkkal kellett igazolni.[1] Nem valószínű, hogy valaha valaki kárpótolta volna ezért a károsultakat. A listán 33 zsidó neve szerepel. A legnagyobb kárt Lévy Ádám jelentette be: élelmiszert és kikészített bőröket 600 Ft értékben. Ernst Gáspártól szintén élelmiszert, 6 kocsi szénát, egy szekeret rekviráltak. Egy tehenét katonaló rúgta agyon. Összes kára 475 Ft. Vittek el még ruhaneműt, bútorokat, épületfát, összesen 2.987,20 Ft értékben.
  1849 szeptember 30-án listát készítettek a beszolgáltatott Kossuth bankókról. A városban összesen 387 személy 17.096 Ft-ot szolgáltatott be, ebből a zsidók 4.714,60 Ft-ot. A kártételi és a beszolgáltatási lista alapján látható, hogy a zsidók betelepedése óta eltelt nyolcvan esztendő alatt a módosabbaknak sikerült már vagyonra szert tenni, és sikerült átvenniük a görög kereskedők helyét a város kereskedelmében. A szabadságharc alatt elért üzleti hasznot, korábbi vagyonukat alaposan megcsapolhatta a rekvirálás, a beszolgáltatás és a Haynau által a szabadságharc leverése után a magyar zsidóságra büntetésül kollektíven kivetett 2.300.000 Ft-os hadisarc. Heves megye zsidó lakosságára 18.600 Ft-ot vetettek ki.[2] Gyöngyösön 3375 Ft-t kellett adniuk, mely összeget Weiser Jeremiás, a Chevra elnöke a saját magánvagyonából előre kifizetett, majd néhány nap múlva a közösségtől visszakapott.[3] A tiszabői hitközség levéltárában 1929-ben még őrizték az 1500 ezüst forint hadisarc befizetéséről kapott nyugtát.[4] Magyarország többi nemzetiségieihez hasonlóan a magyar zsidóság is részt vállalt a szabadságharc küzdelmeiben, így közöttük a Heves megyei zsidóság is. Dicsőségben, vereségben egyaránt részt vállaltak, ez tükröződött az 1849 július 28-án elfogadott, de ki nem hirdetett, a zsidóság emancipációjáról szóló törvényben is.