BEVEZETÉS 

 „Heves vármegye ezredéves múltja, története, a haza országos eseményeinek osztályosa, jó és balszerencséjének tükre…” [1] Ugyanezt a mondatot vonatkoztathatjuk Heves megye zsidóságának mintegy kétszáz éves történetére is, amely leképezi az alföldi zsidóság sorsát, betelepülését, beilleszkedését, majd kiűzetését Magyarországról. A Holocaust előtt az északkeleti megyék jóval nagyobb, a dunántúli megyék kevesebb zsidó népességgel rendelkeztek. Mondhatjuk tehát, hogy a megye a magyarországi zsidóság történetének szempontjából nagyságrendileg és egyéb vonatkozásban is átlagos volt.
  Magyarország újkori történetében a tömeges zsidó betelepedés a 18. század végén kezdődött, és a 19. század közepére nagyobb részt végbe is ment. [2] A törökök kiűzése után az ország nyugati vidékeire elsősorban Cseh- és Morvaországból érkeztek zsidók. 1772-től Lengyelország első, majd további felosztásai után a nagyon szegény és nagyon sok zsidó lakossal rendelkező, a Habsburg Birodalomhoz újonnan került galíciai területekről a jóval szegényebb, főként házalókereskedéssel és szeszfőzéssel foglalkozó zsidók telepedtek le, elsősorban az őket befogadó földesurak birtokain. A nyugatról és a keletről betelepedett zsidóság két merőben eltérő vagyoni helyzetű, kulturálisan és mentalitásában is egészen más típust testesített meg, amelyek később, az asszimiláció korszakában látványosan eltérő pályákat futottak be. Miként az elzászi, a Rajna-vidéki, vagy a poroszországi zsidók, a 19. század közepéig a magyarországiak is egy idegen nemzeti közösség tagjaiként éltek, mint külső támogatást nem élvező bevándorlók, akiket adóalanyokként bizonyos földesúri védelem és az őslakosság türelme vett körül. Először a merkantilista gazdaságot meghonosító nagybirtokos arisztokrácia jött rá a zsidó kereskedők hasznosságára, majd a kisebb birtokosok is. Cserébe a birtokosoknak fizetett súlyos védelmi adókért a zsidók szabadon kereskedhettek, haszonbérbe vehettek földeket, szőlőket, az italmérés, és egyéb bérletek jogát.
  A letelepedés első helyszínei az ország északkeleti megyéi voltak, ahonnan fokozatosan húzódtak be az ország középső részei felé. Lélekszámuk a Dunántúlon jóval kisebb maradt, a betelepedés első színterein, a Felvidéken, illetve Máramaros, Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyékben egészen a Holocaustig jóval nagyobb arányban éltek. Az első, harminc vármegyére terjedő összeírás 1735-38-ban még 11.621, II. József idején 1787-ben 80.775 fő, 1840-ben 238.848 fő, a lakosság 2,6 %-a, 1869-ben 542.279 fő, 4,0 %-a, 1910 911.227, 5,0 %, 1920 473.355 fő, 5,9 %, 1941 725.007 4,9 %, 1949 133862 1,5 % volt a magyarországi zsidó lakosság lélekszáma és az egész lakossághoz számított aránya százalékban. [3] A nagyobb arányú betelepedés a 19. század utolsó harmadáig megtörtént, a nagyarányú lélekszám növekedés legfőbb forrása ettől kezdve már a magas termékenység, a keresztény lakosságnál kisebb halálozási arány, amely a század utolsó harmadában a negatív vándorlási különbözetet is nemhogy kiegyenlíti, de alaposan felülmúlja. A két világháború között fordul negatívra a természetes szaporodás, amelynek legfőbb oka a hazai zsidóság magas urbanizáltsága. A létszám eltérés mellett a százalékos arány mutatja, hogy a Trianon után kétharmadára zsugorodott országban mennyi maradt a zsidóság száma és aránya. A Galíciából betelepedők házalók és pálinkafőzők folytatták eredeti mesterséget, majd fokozatosan letelepedtek, boltokat nyitottak, kocsmákat béreltek; részt kértek az ipari tevékenységből is, a napóleoni háborúk gabonakonjunktúrája, majd a szabadságharc utáni időszak gabonakereskedelme egy vállalkozó kedvű terménykereskedői réteg számára a meggazdagodás lehetőségét rejtette. „ A zsidók óhaja, hogy kilépjenek középkori elzártságukból, találkozott a társadalmak kulturális egységesítésére, a vallási válaszfalak lebontására irányuló általános civilizációs törekvéssel.” [4] A felvilágosodás idején vetődött fel a nyugat-európai zsidóság emancipációja. A nagy gondolkodók véleménye erősen megoszlott e tekintetben, Voltaire, Holbach, Diderot például ugyanúgy küzdött vallásos zsidók ellen, mint minden más középkori vallási babona és a katolikus klérus ellen. Angliában Maculay, Németországban Gotthold Efraim Lessing, Immanuel Kant és Christian Wilhelm von Dohm a legnevesebb képviselői annak a nézetnek, hogy neveléssel és az egyenlő emberi jogok megadásával meg lehet változtatni a zsidóság kárhoztatott szokásait és erkölcseit.
  Az egyes társadalmakba való integrálódásba két tényező volt alapvető jelentőségű, az egyik oldalon a befogadási készség, a másik oldalon az asszimilációs hajlam. Az utóbbbi a zsidó felvilágosodás, a haszkala Moses Mendelssohn tevékenysége nyomán Berlinből indult ki, célja a zsidó nemzet megújítása, a polgári társadalomba való belépés útján. A befogadó társadalmak részéről a zsidóság feladásának különböző szintjeit követelték, a vallási, nyelvi, öltözködési, étkezési szokások különböző mértékű feladását, a kikeresztelkedés volt a felvilágosodásig az egyetlen elfogadható változtatás, később a felvilágosodás befogadást hirdető nagy gondolkodói nyomán, illetve Mendelssohn és követőinek tevékenységével ez a befogadási készség már nem követelte meg a teljes önfeladást, csak bizonyos motívumait. A gyakorlatban a francia forradalom emancipálta először a zsidókat, de a polgári forradalmak a zsidót, mint egyént akarták emancipálni, a nacionalizmussal nem fért össze, hogy a zsidóság, mint egész, nemzetként létezhessen egy másik nemzeten belül. Áthidalásképpen a zsidóságot, mint felekezetet definiálták. Magyarországon előbb a zsidó népesség konzervatív-vallásos része nem kívánta ezt a definíciót elfogadni, majd a politikai antiszemitizmus felerősödésével a kialakuló cionizmus is a nemzetfogalmat helyezte előtérbe. A modernizáció megindulásával azonban a vallásos rétegek is elfogadták ezt a besorolást, az asszimilánsabb rétegek pedig nagyon gyorsan beilleszkedtek a magyar társadalomba.
   Európában a zsidók helyzetében az áttörést II. József rendelete hozta meg, amely a Magyarországon élő mintegy 80.000 zsidó helyzetét is kezdte megváltoztatni, megengedve számukra a városokban való letelepedést, illetve bizonyos iparágak űzését, orvosi tanulmányok végzését, vallásuk gyakorlását, az iskoláztatást. Halála után testvére, a felvilágosodott I. Lipót idején az 1791-es országgyűlés egyik bizottságát bízták meg a zsidók helyzetének vizsgálatával, és reformelképzelések előterjesztésével. I. Ferenc trónra léptével az egész mozgalom háttérbe szorult, majd a reformországgyűléseken került csak előtérbe. „ A modernizáció és a kuturális homogenizáció kettős célját szem előtt tartva a liberális nemesség szövetségeseket keresett s abban reménykedett, hogy francia mintára nemzetállamot teremthet.” [5] Ebben a folyamatban a magyarországi zsidóság kínálkozott szövetségesül, ahol a vezető elit, a liberális nemesség a gazdasági modernizációért cserébe a polgári jogok teljességét ígérte. Ezt nevezi Karádi Viktor társadalmi szerződésnek. [6] A mendelssohni reformok nyomán Magyarországon is megindult a zsidó vallás reformálása, amelyben az aradi Chorin Áron és a nagykanizsai Lőw Lipót rabbik jártak élen, majd a pesti zsidóság vált gazdasági és társadalmi helyzeténél fogva a modernizáció élharcosaivá. Az ortodoxia élére a nagyhírű pozsonyi Moses Szófér rabbi kerül, a hászidizmus, a még inkább reformellenes, a népi zsidó vallási változat pedig a Galíciából bevándorló, és az ahhoz közeli megyékben letelepedő zsidók között marad egészen a Holocaustig a hagyományt őrző, szegényebb zsidó népesség hite.
  A 19. század elejétől megindult a nagyarányú népességszaporodás. Magyarország még a Monarchiához képest is jóval kedvezőtlenebb helyzetben volt az iparfejlődés terén, 1840-ben a monarchiában több mint tízezer iparvállalat működött, ezzel szemben Magyarországon mindössze 548. [7] Már a kiegyezés előtt is, de különösen 1867, a kiegyezés és az emancipációs törvény meghozása után a robbanásszerűen meginduló tőkés fejlődés mozgatórugóivá váltak a zsidó felső- és középrétegek, sokkal inkább, mint bárhol másutt Európában. A gabonakereskedésből felhalmozódott tőke a kifejlődő ipar, kereskedelem, hitelélet szolgálatába állt. Az eddig jogtalan, és ebből adódóan sokkal mozgékonyabb, nagyszerű külföldi kapcsolatokkal, nyelvtudással felvértezett felső zsidó réteg – erős hazai polgárság nem lévén – minden más európai országénál jobban betöltötte azt az űrt, amire a kifejlődő kapitalizmusban szükség volt. A kevésszámú nagyvárosi német polgárság túlságosan letelepedett, konzervatív, és tőkeszegény volt ahhoz, hogy ezt a szerepet betöltse. A hazai liberális nemesség, melynek legjobbjai a reformkor óta harcoltak a zsidóság egyenjogúsításáért, sem tőkével, sem tapasztalattal nem rendelkezett, sem a mentalitása nem felelt meg az új követelményeknek.
  A konzervatív vallási szokások megváltoztatása sokkal inkább vezetett a teljes szekularizációra, mint a keresztény hitfelekezeteknél, ahol nem volt szükség ilyen radikális váltásra. Az 1868-as országos kongresszus után kettészakadó hitélet előkészítette ezt a váltást. A gyorsabban asszimilálódó, a kongresszusi, vagy neológ hitközségekbe tömörülő elsősorban nagyvárosi zsidóság és az elsősorban észak-keleten élő ortodoxia között mély szakadék alakult ki. Ennek ellenére az alföldi ortodoxia a 19. század harmadik harmadában maga is gyorsan asszimilálódott. A majd kétezer éve vándorló, és többnyire jogfosztott zsidóság végre úgy érezte, hogy valódi hazát talált, és a legvallásosabbak is igyekeztek nagy lojalitással meghálálni ezt a befogadó készséget.
  Az asszimiláció első fázisa az akkulturáció, a kulturális váltás, a jellegzetes ruha- és szakállviselet, a szokások megváltoztatása, a nyelvcsere, az alkalmazkodás a befogadó társadalomhoz. Amíg a 19. század közepén a zsidóság által használt nyelvek: a jiddis, a héber, és a német, addig a korábban betelepedettek között a századfordulóra már általánossá válik a magyar nyelv használata. A polgári életmód kialakításában a korábbi nemesekkel és honoráciorokkal együtt nagy szerepe volt a hazai zsidóságnak. A gazdasági megfontolás a nagyobb centrumok felé orientálta a zsidó népesség migrációját. Budapesten a századfordulóra a lakosság mintegy 23 százaléka zsidó vallású, de a nagyobb városokban is viszonylag nagy arányban éltek. A gyors változásokból, az addigi életfeltételek, viszonyok gyökeres megváltozásából sok feszültség származott. Az első komoly gazdasági válság (1873) után Németországból megérkezett a politikai antiszemitizmus, amely bár épített a középkori vallási anti-judaizmusra (lásd tiszaeszlári vérvád), már egészen más jelleget öltött. A kor liberális kormányai igyekeztek elfojtani ezeket a negatív jelenségeket, amelyek az I. világháború előtt nem igazán nyertek nagyobb teret a korszak politikai életében. Ennek egyik oka volt, hogy az ország nemzetiségi arányaiban nagy szükség volt a gyorsan asszimilálódó, elmagyarosodó zsidóságra, amelynek tömegeivel alkotta a magyarság az ország lakosságának valamivel több, mint 50 százalékát.
  Az I. világháború, illetve Trianon éles váltást jelentett nemcsak az ország, hanem a hazai zsidóság életében is. Magyarország tragédiája egyúttal a zsidóság tragédiájának kezdetét is jelentette. Az ország területének kétharmados vesztesége, a Monarchia piacainak elvesztése, a gazdaság kialakuló aránytalanságai a gazdaságban arányszámánál nagyobb arányban képviselt zsidóság számára is nagy anyagi veszteséget okozott. Trianon sokkja, az elveszített háború, az elcsatolt területekről menekülő nagyszámú köztisztviselő és értelmiségi munkanélkülisége hatására az elvesztett háborúban és a forradalmakban bűnbaknak kikiáltott zsidóság visszaszorítása ekkor kezdődik meg, az ellenforradalom pogromjai után a numerus clausussal Európában először jelenik meg az állami keretekben, törvényesen a zsidóság visszaszorítása. A gazdasági konszolidáció hatására a numerus clausus rendelkezésein a húszas évek végére valamit enyhítettek, és a hivatalos antiszemitizmus is visszaszorult, már csak azért is, mert a zsidó származású nagytőkés elit nélkül nem tudták volna stabilizálni a gazdasági helyzetet. Amíg az antiszemitizmus összemosta a zsidóságot, az valójában egyáltalán nem képezett homogén tömeget. A zsidó pénz- és ipari burzsoázia alig valamiben vállalt közösséget a zsidó kispolgárok, proletárok, értelmiségiek nagy tömegével. A háború után kialakult keresztény-nemzeti kurzus eleve kifejezetten a zsidóság ellen irányult, a fennálló és megoldatlan társadalmi problémák, a szinte érintetlenül fennmaradt nagybirtokrendszer, a gazdaság modernizációjának elakadása, az ezekből adódó belső feszültségeket mind a zsidókra hárították. A nagy gazdasági világválság hatása, a nemzeti szocializmus hatalomra kerülése Németországba, majd az ország végzetes sodródása a német szövetség felé – mindez ismét az antiszemitizmus erősödését hozta, ugyanakkor, amikor a korábban nagyon mobil zsidó népesség számára fokozatosan megszűntek a kivándorlás lehetőségei. A magyar születésű cionista vezetők (Herczl Tivadar, Max Nordau) tevékenysége ellenére a magyarországi zsidó vezetők végig – lojalitásukat bizonyítva – ellenezték a cionizmust, amely inkább a két világháború között, különösen a harmincas években erősödött meg Magyarországon, azonban a palesztinai bevándorlás brit korlátozása miatt tömegesen ez az út is járhatatlan maradt a magyar zsidók számára. 1938-tól a törvényhozás nagy többséggel szavazta meg a zsidók gazdasági visszaszorítására hozott törvényeket. A II. világháború kitörése után a munkaszolgálat intézménye, majd a német megszállás után a tömeges deportálás jelentette a magyarországi zsidóság történetének nagy tragédiáját. A vidéki zsidóság mindössze 8 százaléka tért vissza a megpróbáltatásokból, a visszatérők egy része a kivándorlást választotta.

[1] Heves vármegye. 1909, VIII. l.

[2] Kovács Alajos. 1922. 30 l.

[3] Zeke Gyula: Statisztikai mellékletek.=Hét évtized a hazai zsidóság történetében. I. köt. 187 l.

[4] Sholem, Gershon. 1966. 547-562 l. idézi Fejtő Ferenc. 2000. 9 l.

[5] Fejtő Ferenc. 2000. 11 l.

[6] Karádi Viktor. 1997.

[7] Magyarország története. 5. kötet. 1980. 410 p.