A 19. század első fele

   A 19. század a magyarországi zsidóság számára is alapvető átalakulást jelentő időszak. A század elején a későbbi társadalmi beilleszkedés gazdasági alapjait a napóleoni háborúk konjunktúrája vetette meg, amely a vidéki földbirtokosokkal való bizonyos szövetségkötést is jelentett. Ezt a szövetséget tették szorosabbá a reformkor törekvései, amikor a liberális nemesség legjobbjai megpróbálták kiharcolni a zsidóság egyenjogúsítását is, ami azonban csak a kiegyezés után sikerült, illetve vallási tekintetben csak a század végére lett teljes.
   Legkorábban, mint láttuk, a megye földesurai engedték meg birtokaikon zsidók letelepedését. A Magyar zsidó lexikon az 1827/28-as összeírás alapján közölte azokat a helyiségeket és birtokokat, ahol legalább száz fő lakott: „Heves megye: Gyöngyös: Esterházy, Grassalkovich, Forgács, Wimpffen birtok; Pásztó: Draskovich, Gyürky Sándorné birtoka, Heves: Szapáry, Szepessy, Bernáth birtok; Verpelét: Sztáray, Gosztonyi, Bárczy birtok; Tiszafüred: Pankotay, Gyulay, Farkas birtok; Dévaványa: Baldachy, Ocskay, Orczy birtok; Tiszabeő, Tiszaigar, Csépa: közbirtokosok.” [1] Az e birtokokon elő zsidók intézték a nagybirtokok terményeinek bizományba vételét és forgalmazását, élvezték a főnemesi szolgálónépnek kijáró kedvezményeket.                                                                                               
   Az Orczy család gyöngyösi egzisztenciája, jövedelme jórészt a zsidók kezelésébe adott kisebb királyi haszonvételekből származott. 1820-ban „A gyöngyösi jövedelem közel felét a Három Rózsa fogadótól beszedett évi 500 frt, a Reinbrecht Antal, Stadermann Mihály, Grünwald József, Lázár Salamon és Grajner Lajos boltosoktól befolyó 1392 frt, és Braun Ignáctól az alsó serházból befizetett 450 frt tette ki.”[2]
   Az egyes települések tanácsa csak az előző lakóhelyről hozott bizonyítványok bemutatása, és bizonyos, változó nagyságú pénzösszeg lefizetése ellenében engedte meg a letelepedést.1801-ben a nagyváradi születésű Dávid zsidó Verpelétről akart Gyöngyösre költözni, de a város elutasította, mert hiteles igazolványa nem volt.[3] 1805-ben Gerzson Koppel jó bizonyítványokkal, letelepedhetett.[4] 1800-ban a Városi Tanács tiltja a zsidóknak a heti vásárokon való árulást, csak országos vásárokon árulhatnak és a házalást engedték meg, de mint előtte és utána is több más rendelet, ez sem teljesült. 1803-ban a vásárbíró jegyzéket készített a házaló tótokról és zsidókról, amiben fel volt tüntetve, hogy hol, mennyiért, és mit árulhatnak. Még ugyanebben az évben a vásárbíró többek között „… az házrúl házra járó zsidók, tótok, és más egyéb árulók eránt Protocollum tartasson, hogy kinek meddig és mekkora taxa mellett engedtetik meg az árulás.”[5] Ez évben Wolf Izrael pásztói, Deutsch József, Izsák Jakab, Hersli Dávid, Hertz Ábrahám aszódi és Ábrahám Izrael pétervásárai zsidók kaptak vásári helyet a tanácstól, évi 8 Ft taksa mellett.
   Amíg a korábbi gyöngyösi jegyzőkönyvek a keresztény lakosság gazdasági harcát mutatják a betelepedni kívánó zsidók ellen, addig a 19. század elején a már letelepedett és boltot nyitott zsidók kérik, hogy a városi tanács lépjen fel a befurakodó zsidók ellen. 1805. május 11-én a tanács ülésen „…városunkbéli zsidók azon panaszkodván az Nemes Tanács előtt, hogy a Héti vásárok alkalmatosságával az ő nyilván való károkra több más idegeny zsidó portékákkal ki rakodhatnának, mellyre determináltatott, hogy ezentúl teljességgel semmi idegen zsidónak az országos vásáron kívül portékájával ki rakodni és sátort ülni nem lévén szabad.” Ezt a rendeletet sem lehetett betartani, mivel három évvel később ismét felmerült a kérés: „…mivel a jövevény és csavargó zsidók az üzleti életben tetemes kárt tesznek, közérdek, hogy eredetüket, magaviseletöket, vagyoni helyzetüket, előéletüket zsidó elöljárók vizsgálják meg”, – kérik 1808. áprilisában.[6] 1814. áprilisában zsidó boltosok kérik, hogy vegyék el a zsidó és más kereskedőktől a sátorhelyeket. A gyöngyösi nagyszámú és tekintélyes közösség fennállását az is bizonyítja, hogy a gyöngyösi zsidóbíró, Gyöngyöstől Szolnokig, Pétervására, Gödöllő, Miskolc egész vidékén a zsidóság legfőbb bírája volt, kapcsolatot tartott a polgári hatóságok és a zsidóság között és kisebb ügyekben ő maga ítélkezett.[7]
   1809-ben Gyöngyös városnak 1619 adófizető polgára közül 21 volt zsidó: Schweizer Ábrahám, Braun Izsák, Ábrahám Jakab, Mártony Mojzes, Kun Lőbl, Weiser Leopold, Polyák Mojzes, Lury Sámson, Riz Mojzes, Lévi Dávid, Hereschl Herman, Schweizer Lázár, Kiremberger Dávid, Lőbl Dávid, Lévi Áron, Pinkász Salamon, Trepper Áron, Salamon Éliás, Schwartz Jakab, Baruch Tadei, Weisz Dávid.[8] Ebben az időszakban már egyre több zsidó állított sátrat a hetivásárokon. 1812-ben Szvoratko György vásárbírónál Pekker (Bekker) Ádám, Kun Dávid, Salamon Lévi, Salamon Pinkász, 25-25 Ft, Polyák Mózes, Braun Jakab, Áron Lévi és Jakab 15-15, Lévi Dávid 10 Ft taksát fizetett sátor állításáért és fenntartásáért. [9] A következő két epizód ismét a keresztények, és a már egy ideje ugyan Gyöngyösön élő, de mégis idegennek tekintett zsidók közötti gazdasági harc kapcsán kirobbant konfliktus jól rávilágít a beilleszkedés nehézségeire.

[1] Magyar zsidó lexikon. 1929. 1005 l.
[2] B. Gál Edit. 1992. idézi Horváth László. 1999. 11 l.
[3] HML.GYVL.V-101/a. Gyöngyös Város Jegyzőkönyve. IX. kötet. 285 l.
[4] Az 1848-as összeírás szerint a városban évtizedeken keresztül éltek engedély nélkül zsidók, akik a letelepedés összegét nem tudták kifizetni, vagy éppen féltek az engedély kérés elutasításától
[5] A városi jegyzőkönyv alapján idézi Gyöngyös város becsületes tanácsa elhatározta… 1659-1848. Eger, 1984, Heves megyei Levéltár. 223 l.
[6] HML.GYVL.V-101/a. Gyöngyös Város Jegyzőkönyve. X. 28-29 l.
[7] Vajda Antal idézett műve alapján közli Bachó László. 20 l.
[8] HML.GYVL.V-101/a. Gyöngyös Város Jegyzőkönyve. CXVI. 7 l.
[9] HML.GYVL.V-101/a. Gyöngyös Város Jegyzőkönyve. X. 19 l.

1812. február 18: zsidó kereskedők kérelmet intéztek a Tanácshoz, s országos vásárok idején sátorhelyek megfizetése alól mentesítést kérnek. Indoklásul előadták, hogy Gyöngyösön házakat és boltokat bírnak a földesuraktól, azok után adót fizetnek, a többi gyöngyösi lakossal tehát egyenjogúak. A Tanács elutasító választ adott, mivel a királyi privilégiumot a város őslakossága és nem idegen nemzet kapta, legkevésbé pedig a zsidók, akik ebben az országban polgárjoggal nem is bírnak, hanem csak itt lakásukat tűrik meg anélkül, hogy privilégiumi jogokban részesítenék őket, az igazság: „…hogy mint idegen jövevényeknek tekintetvén mind a Piartzon a heti vásárokban, mind kívül az országos vásárokban az engedett helyektűl a meg határozott helypénzt fizessék.”[1] 1812. március 7.-én Tornai János gyöngyösi kereskedő állandó deszkasátort akart állíttatni a heti piacon. A Városi Tanács bizottságot állított fel, amely azt a határozatot hozta, hogy az állandó helyről a két első nagyobb és egy kisebb sátrat le kell bontaniuk a zsidó kereskedőknek, hogy más helyre állítsák. „Tornai János, pedig mint hazafi…” a zsidó sátrak helyén üsse fel a maga deszkabódéját, „..mivel mint hazafinak más idegen nemzetbéliek előtt az elsőségre nézve igaz jussa vagyon.”[2]

   1812. áprilisában a zsidó kereskedők a szolgabíróhoz beadott kérelemben azt írták, hogy a Gyöngyösön régóta lakó zsidók csak vallásukban különböznek a lakosság többi részétől, s a terhekben egyenlően vesznek részt. Egyszerűen hitfelekezetnek nyilvánították magukat, kérték, hogy a jogokban is egyelően részesedjenek; az előző tanácsi kérelem elutasításának indoklását jogtalannak és türelmetlennek tartották. [3]   Az 1812. április 10.-i határozat visszautal arra, hogy 1808. január 23. a Tanács írásban megengedte a zsidóknak deszkasátor emelését, azzal a feltétellel, hogy „…a közjónak környül állásaira nézve, ha változás történne, azokat onnand el mozdítani kötelesek és a mellett a’ meghatározott helypénzt és vásárok alkalmatosságával tartoznak fizetni…”  Tornai Jánost, mint őslakót az „Igazságnak jussán elsőbbségben részesítette és megengedte, hogy sátrát a kijelölt helyen építtethesse fel….a Zsidók pedig, mint idegen nemzetbélik tekintetvén, ne hogy magoknak a’ vásári Privilégiumban Just praetendálhassanak, és a’ Publicumnak vélek több’s több nyughatatlanságai történnyenek…” A Tanács a zsidók sátrait megbecsültette, a város javára lefoglaltattt, s kimondotta, hogy a jövőben semmi szín alatt deszkasátrat nem emelhetnek. A Tanács a zsidóknak a kérvényben használt kifejezéséért, hogy előbbi végzését embertelennek és törvénytelennek nyilvánította, elégtételt követelt.
   A Tanács döntéséből kiderül, hogy idegennek tekintették a zsidókat, konkurenciának. Kereskedtek velük, de nem ismerték egymást, különállónak tekintették őket, pedig ekkor már legalább három-négyszáz éve, több-kevesebb szünettel együtt éltek velük. Valószínűleg földesúri nyomásra 1812. május 16.-tól 1813. május 24-ig ismét megengedik a zsidók számára deszkasátrak építését. Az 1816. április 18.-i földesúri értekezleten: „… a Zsidokk és Idegenek minden az illető Politikai Felsőségnek leendő jelentés nélkül való letelepedések miatt sok rendetlenségek esnek, a Zsidók és egyéb jövevények befogadására nézve megerősítette az ez iránt már ez előtt tett Rendelései a Méltóságos Földes Uraságoknak úgy az 1790-ik esztendei 38-ik Törvény czikkeknek.” A napóleoni háborúk idején előálló gabonakonjunktúra kihasználásában nagy szerepe volt a földesúri birtokokon élő zsidó terménykereskedőknek. Valószínűleg ezt akarván nekik meghálálni a gyöngyösi földbirtokosok megadták a városban, birtokaikon az ingatlanszerzés jogát a helybeli zsidóknak, ez 1840-ig az országban ritkaságnak számított. Gyöngyös város előjáróságának nem tetszett ez az engedély. 1820. IV. 24.-én a vármegye építőszékének az előjáróság panaszlevelet küldött; egyre több zsidó lakos fundusokat (telkeket) szerez, házépítés céljából. A zsidók védelmében az 1790. 37. tc.-re hivatkozott a vármegye. A 19. század első negyedében már gyakori volt, hogy eladósodott nemesi ingatlanokat szereztek meg. 1829-ben Stern Ábrahám megvásárolta Krusek Mihály házát, a nemes Kürthy család tagjai a Solymos utcában lévő úri házukat és telküket 32 esztendőre Vajzer Katalinnak és családjának zálogba bocsátották 4000 Ft-ért. Gróf Forgách József birtokán élt az egyik legtekintélyesebb, és legvagyonosabb gyöngyösi zsidó kereskedő, Herschl Hermann. A földesúrnak tett szolgálatait értékelték, erre utal, hogy 1829-ben az intéző nála szállt meg, sőt még az uradalom úriszékét is a házában tartották meg, a város erre az időre felmentette a katonatartás kötelezettsége alól.
   Az 1827/28-as regnicoláris összeírás alkalmával Tiszafüreden 14, Verpeléten 7 zsidó kereskedőt találtak.[4]
   1831-ben a kolerajárvány idején Gyöngyösön 40 zsidó halt meg.[5] 1838-ban az akkor már tekintélyes és vagyonos, de jogtalan gyöngyösi zsidó polgárok közül alapítványi közkórház létesítéséhez Hirschl Salamon, Schőnfeld Mózes adományoz 100, ill. 150 Ft-ot, Hirschl Lipót 42, Schönfeld Moyzes 63 Ft, Schönfeld Lázár 84 Ft-ot adott. A következő évben Hirschl Hermann 100 Ft-tal, Hartmann Lipót 200 Ft-tal járult az építkezéshez. [6] 1838/39-ben Gyöngyös 3.218 adófizető polgára közül már 136 volt zsidó, köztük mindössze 20 volt háztulajdonos; két évvel később a 143 adófizető közül harmincheten rendelkeztek házzal, foglalkozásukból következően a város központjában. Sokan közülük nemesek házaiban pl. a Luby, Grassalkovich családok tulajdonában lévő házakban laktak. Hogy ez a nemesek számára igen jó üzlet volt, azt az egri adatok jól tükrözik, ahol többnyire igen magas lakbért fizettek, valószínűleg így volt ez Gyöngyösön is. Sokan laktak földesúri telkeken, például gróf Forgách József, vagy Eszterházy herceg telkén.[7]
   A zsidók leírása, a leíró értékítélete több dologtól függött, a saját személyes attitűdjén kívül egyebek között a kor gazdasági, politikai értékítéletétől is. 1837-ben már javában folynak a reformkor politikai csatározásai, a liberális politikusok, és hatásukra a vármegyék is egyre jobban felismerték a zsidók gazdasági hasznosságát, jogtalanságuk megszüntetésének sürgető szükségszerűségét. 1837-ben Tahy Gáspár „esmertette” a kettős vármegyét: „Magyarországi vármegyék kiterjedéseikhez képest hetedik 120 négyzetmérfölddel…. A megye és felső részének lakosai magyarok és palóczok, némely mezővárosokban német, tót mesteremberek, és izraeliták lakják… Laknak a megyében számos Izraeliták is, a’kik csárda, mészárszék bérléssel, dohány, gyapjú, gubacs, bőr, rőfös kereskedéssel foglalatoskodnak: közönségesen magyarul beszélnek, sokaknak még az öltözete is magyar, azok inkább magyart, mint sem kerengőt tánczolnak.”[8] Heves megye korabeli hozzáállását tükrözi az 56 évvel később erről az időszakról írott visszatekintés: „Az 1840. pünkösdhava 13-án berekesztett országgyűlésről a júl. 22-én tartott közgyűlésben mutatták be számadó jelentésöket a követek. Elsorolják, hogy a királyi válaszok a magyar nyelv tárgyában, az örökváltságban, a váltójogban stb., melyek sem a nemzet, sem a szabadelvűség igazi érdekeinek nem feleltek meg, a rendeket nem elégíthették ki….A zsidók iránt – a rendek által felterjesztett javaslat, ha nem nyerte is meg ő felsége jóváhagyását, de még is alkottatott oly törvény, melynek jótékonysága a nemzetnek további gondoskodását reményleni engedi.”[9] Az 1840: XX19. tc. alapján a Magyarországon született zsidók megkapták a szabad kereskedés, a bányavárosok kivételével a szabad itt lakás és a saját vallású legényekkel való mesterségűzés folytatásának lehetőségét.[10]
   Egerben 1695-től 1840-ig a Fenessy megállapodásnak megfelelően nem lakhattak zsidók. Ennek ellenére vannak szórványos adataink 1840 előttről is egri zsidókról. A Heves megyei Levéltár zsidó összeírásai között az 1825. évből megtalálható néhány egri zsidó neve.[11] Itt is az Eger környéki településeken éltek, és onnan jártak be Egerbe ügyeiket intézni. Fischer Simon 1825 körül kérte a letelepedési engedélyt, amit Schwarcz Náftálival együtt 1832-ben kapott meg, Pyrker érsek ajánlatára. Fischer szeszfőzéssel, Schwarcz bőrcserzéssel foglalkozott, valószínűleg azonos lehetett az 1840-ben az első hivatalos betelepedőként említett Schwartz Istvánnal.[12] Pyrker érsek, a város földesura engedte meg a törvény megjelenése után a zsidók betelepedését Egerbe. A már említett első egri zsidó, Schwarcz István 1840. decemberében nyújtotta be a kérelmet a letelepedésre az érsekhez. Ő Sályról jött, hamarosan testvéreit is magával hozta. A kérelemre a következő választ kapta: „Az 1841 január másodikán a Nagyméltóságú Egri Kettős Uraság részéről Egerben tartott közös Tanácskozás Jegyzőkönyvének részes kiírása: Miután a folyamodó Schwarcz István Sidó folyamodásához csatolt oklevelekkel mindazt, hogy Tek. Ns. Borsod vármegyébe bekebelezett Sály helységben született, mindazt, hogy becsületes magaviseletű, hitelesen beigazolta, 1840. évi 29. Törvénycikkely értelmében az Eger városa kebelében való lakhatás nekiek megengedtetik s kérelemlevele a mellé csatolt 6 db. bizonyságlevelekkel összesen 7 darabokban Érseki Eger Város Bírájához és Tanácsához általtétetni rendeltetik.”[13]
   Az egri zsidóság 1840 utáni életére vonatkozóan több levéltári dokumentum is rendelkezésünkre áll. A Heves megyei Levéltárban megtalálható az a nagyalakú, keménytáblájú könyv, amibe 1840 és 1851 között bejegyezték a betelepülő zsidók nevét, születési és származási helyét, feleségük, gyermekeik nevét, foglalkozásukat, lakóhelyüket és az összeget, amelyet a betelepülésért rájuk kiróttak. A dokumentum 116 betelepülő családfő nevét őrizte meg számunkra.[14] A betelepülők foglalkozási megoszlása: rabbi, kántor, négy tanító, két sakter és egy bába, 38 kereskedő: közötte 4 toll- és bőrkereskedő, 1 gyapjú- liszt-, tajtékpipa-, szivarkereskedő, könyv-, és papírárú kereskedő. Hat házaló (handler), 18 pálinkafőző, illetve legénye, 1 vendéglős, 4 kocsmáros, 1 „adósságot inkasszál”, 4 rongyszedő. 22 iparos: két sapkakészítő, 1-1 ezüstműves, mészáros, ócskás, ablakos, pincér, dohányvágó, bádogos, rézöntő, tímár, szivargyáros, paplankészítő, asztalos, ablakos, bádogos, 6 szabómester, 3 „czipekészítő”. A zsidó hitélet erősödésével kapcsolatos betelepülők jelzik a közösség szerveződését. A bábának alapvető fontossága volt, védelem az elkeresztelések ellen. A tanítók viszonylag nagy száma jelzik értékrendjüket; a tanulás alapvető fontosságát, a nagyobb gyülekezetek egyszerre több vallási tanítót is eltartottak. A foglalkozási megoszlás is mutatja a feudális foglalkozási korlátok meglétét, a legnagyobb számban kereskedők, illetve a szeszfőzéssel, és eladással foglalkozók voltak közöttük, ugyanakkor az iparosok szaporodó száma, még ha többnyire ritka foglalkozást is űztek, már előremutató tényező.
   Az időszak legtekintélyesebb zsidó családfői közé tartozott az első betelepülőként már említett Schwarcz István, aki betelepedése után hamarosan bőrfeldolgozó üzemet alapított, amely leszármazottai birtokában a kilencvenes évekig működött. A bőrgyár 1842-ben készült el, a tulajdonos kiváltságlevelet csak 1847-ben kért és kapott. 1844-től 1845. augusztusáig 57.250,19 váltóforint értékű árut készített, 1847-ig pedig 205.896 Ft értékben dolgozott fel bőrt. Ebben az évben húsz alkalmazottja volt a cégnek. Ez időben Magyarországon az ismert bőrgyárak közé tartozott. [15]

[1] HML.GYVL.V-101/a. Gyöngyös Város Jegyzőkönyve. X. 277 l.
[2] HML.GYVL.V-101/a. Gyöngyös Város Jegyzőkönyve. X. 438 l.
[3] HML.GYVL.V-101/a. Gyöngyös Város Jegyzőkönyve. X. 287-288 l.
[4] Szecskó Károly. 1998. 210 l.
[5] Vajda Antal idézett műve.
[6] Bachó László. A gyöngyösi alapítványi közkórház története c. műve alapján.
[7] Bachó László. 1939. 45-46 l.
[8] Tahy Gáspár. 1837. 5, 14 l.
[9] Szederkényi Nándor. 1896. 225 l.
[10] Gonda László. 1995. 68 l.
[11] Franszl Ábrahám, Lorián Jakab, Braun Mojse, Herman Lázár. HML. IV-7/b/6 Reg. 1825. No. 889.
[12] Ehrenfeld Artúr. Az egri zsidók története. 9 l. A pontos forrást sehol sem közli, csak a mű végén az irodalomjegyzéket.
[13] Az egri zsidók története. 1976. 9-10 l.
[14] Eger városában megtelepedett izraeliták összeírási jegyzőkönyve 1841-ik évről. HML. V-4/a/244.
[15] Csiffáry Gergely. 1996. 80-81 l.

Természetesen nem volt ez mai értelemben vett gyár, mindössze 12 munkást foglalkoztatott, a kezdetleges céhes iparral rendelkező városban mégis rendszeresen gyárként említették. 1859-ben gőzmalmot alapított, az elsők között a megyében.[1] A malom haláláig kitűnően prosperált, leszármazottai ugyan kénytelenek voltak eladni, de a későbbiekben is zsidó tulajdonosai voltak. A leggazdagabb betelepülők között volt Bródy Jakab, Bródy Sándor édesapja, aki jómódú gabonakereskedő volt, egészen 1874-es tönkremenéséig. Mindketten alapító tagjai voltak a már 1841-ben megalakuló hitközségnek, rajtuk kívül még Metzner Áron bőrkereskedő, Pressler Sámuel szeszgyáros, Binéth Sámuel gazdálkodó. 1843-ban 27 taggal alakult meg a Chevra Kadisa. Az 1850-es osztrák összeírás szerint Egerben már 605 zsidó élt.[2] Míg 1693-ban még 633 görög élt Egerben, és a város kereskedelmét a zsidók betelepedéséig ők tartották a kezükben, lélekszámuk fokozatosan csökken, 1805-ben 323, 1830-ban 145, 1869-ben már csak 16 élt a városban. „Látszik tehát, hogy nem a zsidók szorították ki a görögöket.”[3]
   A pásztói hitközséget és a járás zsidóságát 1823-tól rendelték a gyöngyösi Stein Fülöp főrabbi alá, arra kötelezték őket, hogy ügyes-bajos dolgaikkal hozzá forduljanak, s annak bírósága alá adják magukat. Az érintetteknek ez egyáltalán nem tetszett, mivel költségesnek és kevéssé praktikusnak találták. A hitközség tagjai 1845-ben saját, Scheftel Perl nevű rabbija ellen fordultak, s a következő esztendőben megfosztották tisztségétől. 1847-től haláláig töltötte be rabbi tisztséget a nagyhírű Büchler Dávid, a neves rabbi dinasztia tagja. 93 évesen, 1907 Jom Kipurján halt meg.[4]
   Gyöngyösön az 1845-iki kimutatás szerint 156 adófizető közül 20 árendás, 17 kereskedő, 15 iparos, 6 pálinkafőző, 3 szőlőtulajdonos és 77 magánzó volt, az utóbbiak valószínűleg nagyrészt vándorkereskedők, házalók lehettek. 1840-ben kifogásolták a városi tanácsban, hogy a határban kiosztott földekből a zsidók is részesültek, ami korábban nem volt szokásban. Azzal az indoklással, hogy a királyi adományok nem a kívülről befészkelődött zsidókra, hanem csak a törzsökös gyöngyösi polgárokra vonatkoznak, a földeket a tanács visszavétette.[5]
   Poroszlón az izraelita vallású lakosok számának alakulása mindössze száz esztendeig követhető nyomon, hiszen felekezeti hovatartozást is feltüntető összeírások csak a XIX. századtól készülnek. Az első zsidók a földbirtokosok és a katolikus lakosság engedélyével, azok védelmét élvezve telepedtek le itt a XIX. század elején, 1810-1815 közt Poroszlón már éltek zsidó felekezetű emberek, hiszen ebben az időszakban „Poroszlóról és Dormándról 8-10 szegényebb család költözik el Füzesabonyba,” ahol a toll- és nyersbőr felvásárlását végzik kis üzleteikben. Az 1828-as esztendőben 19 héber vallású lakost írtak össze, de az 1830 és 1840 közt itt élők többnyire szegény házalók. Fényes Elek 1851-ben még mindig csak 6 zsidó lakost tüntetett fel.[6] 
   A zsidóknak a türelmi adót egészen 1846-ig kellett fizetniük. A többszöri emelés és a többi adóteher miatt az országban már összesen több mint két és fél millióra rúgott az adóhátralék, ezért több éves törlesztéssel nem egészen a felét kellett megváltásképpen megfizetniük. Heves megyére ebből az irdatlan összegből 14.216,46 Ft jutott.[7] Végül a türelmi adó megfizethetetlen hátralékát Kossuth Lajos törölte el egy tollvonással, pénzügyminiszteri ténykedése egyik első intézkedéseként, 1848. április 7-én.[8] A türelmi adó összeírások részletes elemzése nagyszerűen megmutatja a reformkori megyei zsidóság társadalmi és anyagi helyzetét, a megyében való elhelyezkedését, foglalkozási megoszlását, helyét a megye társadalmában, ezt próbáltam a következő fejezetben részletesen bemutatni.

[1] A gőzmalom alapításának időpontjáról eltérő a leszármazottak emlékete, akik 1850-ről tudtak, illetve 1859. Kriston Pál Heves megyei ipartörténetében. 1992. 11 l.
[2] Kovács Alajos. 1933. 279 l.
[3] Kovács Alajos. 1933. 280 l. Fényes Eleket idézi: „A zsidókat meghálni is alig engedik.”
[4] Pásztor Cecília. 2000. 2 l.
[5] HML.GYVL.V-101/a. Gyöngyös Város Jegyzőkönyve. XIV. 464 l.
[6] Szuromi Rita: Poroszló története. Poroszló, 2014, Önkormányzat.
[7] Bernstein Béla. 1898. 27 l.
[8] Schweitzer József főrabbi előadása 1848. és a zsidók címen. 1998. március 15. a Debreceni Hitközség ünnepélyén. Magyar zsidó lexikon. 1929. 983 p.