A hitelintézetek

A kiegyezés után meginduló gazdasági fejlődés első szakasza kevésbé éreztette hatását a megyében. Ugyan a főbb vasútvonalak ekkor, a hetvenes években épültek meg, de különböző okokból éppen a két legnagyobb települést, Gyöngyöst és Egert kerülték el, illetve csak egy-egy szárnyvonallal kapcsolódtak a fővonalakhoz. A második időszakban, az 1880-90-es években indult meg igazán a megye gazdaságának modernizációja, ebben az időszakban, illetve a 20. század első évtizedében alakult meg a hitelintézetek zöme, a nagyobb iparvállalatok, amelyek között igazán egyetlen nagyobb létesült, a hatvani cukorgyár, és a hozzá kapcsolódó ipari létesítmények. A megye agrárjellege ebben az időszaktól domborodott ki igazán, éppen mert a helyi ipar nem igazán tudott kiépülni a megyében, illetve döntően a helyi mezőgazdasági termékek feldolgozására épült, elsősorban a cukor-, szesz-, fafeldolgozó, illetve malomipar. A modernizálódó gazdaság kiépülésében itt, akárcsak országosan alapvető szerepük volt a hitelintézeteknek, amelyek a modernizálódó mezőgazdaságot és a kifejlődő ipart látták el a szükséges tőkével. Vidéken rendszerint takarékpénztárak alakultak, általában részvénytársasági formában, főként a helyi lakosság megtakarításait összegyűjtve, és beáramoltatva a helyi gazdaságba. A helybeli zsidók vagyonuk, a kölcsönügyletekben szerzett több évszázados tapasztalatuk következtében a kezdetektől fogva a legfőbb mozgatói voltak ezen intézetek megalakításának, működtetésének.
  A reformkorban a megyében mindössze egy hitelintézet alakult, majd a kiegyezés után 1867-1873 között hat, 1876-ban egy, 1888-ban kettő, az 1890-es évtizedben hat, jelezve a korban alaposan megnövekedett tőkeigényt. „A szabadabb, konszolidálódó politikai légkör, a konjunkturális tényezők, kedvező termések felszabadították az addig visszatartott tőkéket, másrészt a lakosság növekvő pénzkészletei is az alapításokat ösztönözték.”[1] Ebben az időszakban alapították meg az első községi hitelszövetkezeteket és takarékpénztárakat, majd a postatakarékpénztárakat. 1902-ben 13, 1909-ben a már 19 pénzintézet működött. Egerben és Gyöngyösön öt, Hatvanban négy, Hevesen és Tiszafüreden kettő, Pásztón pedig egy.[2] 1912-ben már 28 volt a hitelintézetek száma.[3]
 A megye első pénzintézete a helyi liberális nemesi elit kezdeményezésére a reformkor idején Egerben jött létre. 1846-ban alakult meg a Heves megyei takarékpénztár negyvenezer Ft alaptőkével, 400 darab százforintos ezüst részvény kibocsátásával.[4] 1890-ben a vezetőségében ugyan nem, de részvényesei között 11 zsidót találunk, közöttük dr. Kánitz Géza ügyvédet, dr. Schönberger Soma orvost, Gombosi Mór vállalkozót.[5] 1909-ben egy részvény értéke 2.400 korona volt.[6] 1910-ben a bank vagyona 9.910.443 korona, egyik igazgatósági tagja dr. Alföldi Dávid ügyvéd.[7] 1912-ben a megye pénzintézetei közül messze legmagasabb osztalékot, 120 koronát fizetett részvényenként.

   A megye második pénzintézete a Gyöngyösi Takarékpénztár Egyesület volt, ami helyben alakult, ideiglenesen 1863-ban, de ténylegesen 1867-ben, 200.000 Ft alaptőkével. Kezdeményezője a megye modernizációjában igen aktív keresztény Visontai Kovách László földbirtokos, a Heves Megyei Gazdasági Egyesület vezetője, ő volt bank első elnöke. 1909-ben az elnök már Török Kálmán prépost, főesperes, országgyűlési képviselő, a vezérigazgató Téven Zsigmond, az ügyvezető igazgató Rosenfeld Samu.[1] Már itt látszik, hogy az elnök, aki a tekintélyt képviselte nemegyszer a megye keresztény notabilitásai közül kerül ki. Kölcsönös előnyként a banknak befektetőket, az elnököknek magas jövedelmet biztosítva ezzel.
   1873-ban az Oroszlán fogadóban tartotta alakuló ülését az Egri Kereskedelmi és Ipar Hitelintézet, amelyet elsősorban a megyeszékhely zsidó és német származású polgárai hoztak létre, közöttük Stern Alajos, Schwarcz Adolf, Kohn Soma, Weisz Sámuel, Polatsik Hermann, Greiner Arnold, Schwarcz Dávid. „Olyan kereskedők, vállalkozók, … akik a 80-90-es évtizedben már a tőke igazi monopolistái lesznek a megyében.”[2] A bank nem bírta a versenyt a korábban alakult pénzintézettel, és még a nyolcvanas években tönkrement. Az 1873-as válság hatására meginduló csődhullám a megyében is éreztette a hatását; az alapítások száma csökkent, a meglévő hét pénzintézetnél a betétek, és a forgalom radikális visszaesése volt érzékelhető. Ebben az időszakban csak az Egri Takarékpénztár Rt. alakult 1876-ban, 1910-ben 2.789.898 korona vagyonnal rendelkezett. Az igazgatósági tagok között szerepelt dr. Brünauer Bálint, a főkönyvelő dr. Hevesi Sándor volt.[3] 1917-től utóbbi a bank igazgatója már Hevesi, aki 1874-ben született Egerben, itt végezte el a középiskolát, majd Budapesten a kereskedelmi és a jogi akadémiát. 1900-tól dolgozott a bankban, 1931-ben igazgatósági tagja volt az Egri Városi Fürdő Rt.-nek, és az Első Magyar Lakatos és Lemezárugyár Rt-nek is.[4]
   A zsidóságnak Egerben a legnagyobb szerepe az 1894-ben megalakult Heves megyei agrár-takarékpénztár részvénytársaságban volt. (A bank nevét 1906-ban Agrár takarékpénztár Részvénytársaságra változtatták). A pénzintézet alaptőkéje 1910-ben 600.000 korona, vagyona 7.796.533 korona volt. A bank elnöke Kállay Zoltán főispán, de a vezérigazgató és az alapító Kánitz Dezső volt, az egri zsidóság százéves történetének kiemelkedő alakja. A jogtanácsosi tisztet dr. Kánitz Gyula ügyvéd, Kánitz Dezső fia töltötte be, az igazgatóság tagja volt dr. Bauer Soma, dr. Setét (Schwarz) Sándor, a felügyelő bizottság elnöke dr. Ernszt Ede, mindannyian ügyvédek.[5]

  Nagyecséri Kánitz Dezső „1856-ban született Egerben, szülővárosában és Budapesten járt iskolába, majd a család nagyecséri birtokán gazdálkodott. Megalapította a Heves Megyei Bank és Takarékpénztárt, majd az Agrártakarékpénztárt, amelynek 32 éven át volt az igazgatója, majd elnöke. A Pétervásárai Takarékpénztár Rt és az egri Agrártakarékpénztár Rt alapította 1917-ben a Pétervásárai Gőzmalom Rt-. mot és Ezek mellett még számos egyéb gazdasági és pénzügyi intézményt is létrehozott. Több hazai és külföldi borkiállításon nyert számos oklevelet és aranyérmet. A magyar nemességet kiváló érdemei elismeréseképpen 1910-ben I. Ferenc Józseftől nyerte. Számos magas kitüntetés birtokosa. Az egri hitközség tb. elnöke, az Izr. Szentegylet díszelnöke, a Nemzeti Bank bíráló bizottságának tagja, az Eger-putnoki Helyiérdekű Vasút Rt. elnöke, az egri fakereskedők testületének elnöke, stb.”[1]           
  A Hevesmegyei Hitelbank Rt. szintén Egerben alakult 1904-ben, alaptőkéje 200.000, vagyona 1910-ben 1.898.530 korona. A bank vezérigazgatója Kánitz Géza, Kánitz Dezső másik fia, a tíz igazgatósági tagból hatan voltak zsidók, közöttük dr. Setét (Schwarz) Sándor, dr. Ernszt Ede, és Kánitz Gyula. A felügyelő bizottság négy tagja közül kettő, a jogtanácsos, a főkönyvelő és az összes tisztviselő is zsidó volt.[2] A Hevesmegyei Népbank Rt. 1906-ban alakult Egerben, alaptőkéje 150.000, vagyona 774.000 korona volt 1910-ben. Az ügyvezető igazgató Fleischmann Vilmos, a hét igazgatósági tag közül öt, a négy tagú felügyelő bizottságból három volt zsidó, rajtuk kívül a jogtanácsos és a főkönyvelő is.[3]

 Gyöngyösön 1909-ben nyolc, 1912-ben kilenc hitelintézet működött. Valamilyen formában az összes gyöngyösi bank vezetésében jelen voltak zsidók; elnökként, ügyvezető-igazgatóként, de legalább jogtanácsosként. A megyében legkorábban megtelepedett, legnagyobb vagyonnal és gazdasági súllyal rendezkező gyöngyösi zsidóság tőkeerejét is jelzi, hogy amíg 1902-ben a három egri pénzintézet éves nyeresége 169.814 korona, addig a négy gyöngyösié 244.944 korona. 1912-ben még nagyobb a különbség, amíg a hat egri bank összesen 428.271 korona, addig a kilenc gyöngyösi 1.236.994 korona nyereséget ért el, több mint a kétszeresét.[1] Alapításuk sorrendjében: a Gyöngyösi Bank Rt. 1888-ban alakult meg, a húsz alapító között nyolc zsidó volt, elsősorban kereskedők, mint a korban leggazdagabb és legtekintélyesebb családok képviselői: Hirschl Sámuel és Rosenfeld Emil, de az alapítók között volt még dr. Künstler Ignác ügyvéd, és a helybeli evangélikus lelkész, Klimó Pál is.[2] 1909-ben 330.000 korona az alaptőkéje.

   A Gyöngyösi Kereskedelmi és Gazdasági Bank Rt.-nek (1896) egyik alapítója, főkönyvelője, majd elnök-vezérigazgatója volt dr. Vajda Antal, aki 1859-ben Gyöngyösön született, Budapesten érettségizett, 1885-95-ig Nagyrédén gazdálkodott. 1906-ban az egyik alapítója, majd vezérigazgatója a Mátrahegyaljai Szőlőtelep Rt.-nek. A város hitközségének egyik vezetője, megyei törvényhatósági, városi képviselőtestületi tag. A Hevesvármegyei Gazdasági Egyesület pénztárosa 1936-ban, 77 éves korában.[1]
   1906-ban a Hevesmegyei Általános Bank Rt.-nek Molnár Izsó a főkönyvelője, a Gyöngyösi Népbank Rt.-nek Visontai Henrik az ügyvezető igazgatója, az 1907-ben alakult Gyöngyösi Forgalmi Bank Rt.-nek az egész vezetősége zsidó volt.[2] 1873-ban alakult a Hatvanvidéki Takarékpénztár Rt., 1910-ben a bank alaptőkéje 160.000, vagyona 2.281.704 korona. Pásztón működtettek fiókintézetet. A bank elnöke Hatvany-Deutsch Ignác unokája, Koppély Géza volt, vezérigazgatója Blumenthal Béla. Az igazgatótanács tizenegy tagja közül öt, a felügyelő bizottságnak mindhárom tagja zsidó volt.[3] A pénzintézet részvényei az 1940-es évek elején a Hatvany-Deutsch családi részvénytársaság vagyonában szerepeltek, az tehát az alapítástól kezdve döntően a család érdekeltsége lehetett.[4]
   A Hatvani Népbank Rt.-t 1893-ban alapították, 10.650 Ft alaptőkével, a 13 igazgatósági tagból 7 volt zsidó.[5] 1910-ben, a Népbank Rt. alaptőkéje 200.000, vagyona 1.666.091 korona, elnöke dr. Grün József, mindkét igazgatósági tanácsos, a kilenc igazgatósági tag közül három volt zsidó. 1936-ban Vadász Lipót az igazgató. A Hatvanvárosi Takarékpénztár tíz igazgatósági tagja közül kettő volt zsidó 1910-ben. A Gazdasági Bank Rt. (Hatvan) 1906-ban alakult 300.000 korona alaptőkével, 1.941.012 korona vagyonnal rendelkezett. Elnöke Szent-Ivány Farkas földbirtokos, országgyűlési képviselő volt, a felügyelő bizottság elnöke dr. Grün József, az ügyész dr. Vajda Lipót. [6] Az egyetlen hevesi bank, a Hevesi Népbank Rt. szintén 1906-ban alakult, 100.000 korona alaptőkéje és 586.366 korona vagyona volt, a tizenkét igazgatósági tag fele volt zsidó.[7] A Pásztói Takarékpénztár Rt. 1894-ben alakult, vezérigazgatója Keszler Zsigmond, jogtanácsosa gróf Kreith Gyula volt. Az összes tisztviselő, tíz igazgatósági tagja közül hat, négy felügyelő bizottsági tagja közül kettő zsidó, a Hatvanvidéki Takarékpénztár pásztói fiókjának nyolc igazgatósági tagja közül szintén kettő.[8]

  Tiszafüreden keresztény és zsidó notabilitások; földbirtokosok, kereskedők, iparosok, értelmiségiek együtt alapították meg 1888-ban az első helybéli hitelintézetet, a Tiszafüredi Takarékpénztár Rt.-t. Az alapítók között volt Füred országgyűlési képviselője, Csávolszky Lajos, a zsidók közül a leggazdagabbak, Rosinger Lajos földbérlő, Flamm Ignác gőzmalom tulajdonos, dr.Menczer Ignác orvos. Az alapításkor kilencvenkilencen jegyeztek részvényeket, pontosan egyharmaduk volt zsidó.[1] A legtöbb részvényt közülük Blau Bertalan földbirtokos jegyezte a saját és a gyermekei nevére, összesen 220 forintért.                      
  1914-ben a vagyon már több mint két és fél millió korona. A világháború alatt a pénzt hadikölcsönökbe fektették. 1919-ben zárták először veszteséggel az évet. Kisebb alaptőkével és nyereséggel átvészelték a korona inflálódását, a gazdasági válságot, 1933-ban csak részben számolták fel az intézetet, amely névlegesen 1942-ben szűnt meg. A takarékpénztár vezetőségében mindig részt vettek a füredi zsidóság vezetői; betétesei, részvényesei továbbra is nagyszámban voltak zsidók. Gazdasági tevékenységükhöz létfontosságú volt egy helybeli bank működése.
  A Tiszavidéki Bank Rt.-t 1906-ban alapították, 1911-ben igazgatója Kovách György volt, az igazgatóságnak a keresztény földbirtokosok (Lipcsey Ákos, Toronykőy Albert) mellett tagja volt Klein Zsigmond, Klein Artúr, Weiszmann József is, a felügyelő bizottságban részt vett Kiss Ferenc és Schwarcz Alajos. Ebben az évben 263.777 korona betétállománnyal, 49.169 korona ingatlannal, 11.835 korona nyereséget értek el. A helyi téglagyárat is ők működtették, 1912-tól részvénytársasági formában, Tiszafüredi Tégla és Cserépgyár Rt. néven 60.000 korona alaptőkével. A részvénytársaság elnöke Rubinstein Adolf volt.
  A hitelintézetek esetében lehet a legpregnánsabban kimutatni a megye zsidóságának tőkeerejét, és hozzáértését. A kifejlődő ipar és a mezőgadaság modernizációjában alapvető szerepet játszottak a bankok hiteleikkel, és a különböző iparvállalatok finanszírozásával, nemegyszer az alapítás kezdeményezésével. A bankok alapításánál és vezetésénél ugyanakkor nagyon jól látszik az is, hogy a helyi keresztény és zsidó elit felismerte saját közös érdekeit, és túlnyomórészt együtt dolgoztak ezen a területen.

A mezőgazdaság           

           A 18. század második felétől az árutermelés növekedésében érdekelt magyar nemesek a jövedelmező majorsági gazdaságok kialakítására törekedtek. Az értékesítés problémáival küszködve, nyersterményeik piacra kerülésének megszervezése érdekében pártfogolták birtokaikon a kereskedelemben jártas zsidók letelepedését, ezzel ösztönözve a nagyobb arányú bevándorlást. Az anyagilag megszorult birtokosoknak terményeikre előleget zsidó kereskedők adtak, de egyéb kölcsönök ügyében is fordulhattak hozzájuk, így bővült az együttműködés a gazdálkodás egyéb területein is. Magyarországon nem alakult ki a nyugat-európaihoz hasonló bérleti rendszer. A zsidó regálé bérlők a tőkés bérlők előfutárai voltak. Már II. József türelmi rendelete lehetővé tette, hogy a zsidók birtokokat bérelhessenek, ha azt maguk művelik meg. A 18-19. század fordulóján nem ritka, hogy az adósságok fejében nemesi nagybirtokokat zsidó termény-, állatkereskedők nagyobb uradalmakat béreltek, így többek között a Grassalkovich-féle hatvani uradalmat is. Az 1850-es évek előtt a bérleti gazdálkodást a jogi rendezés bizonytalansága miatt nem jellemezte innováció, illetve tőkebefektetés.[2]
  A 19. század első felében a mezőgazdaság válsága adta a motivációt a magyar liberális nemességnek a reformkor harcaihoz, amelyekben a zsidóság jogegyenlősége is fontos momentumként szerepelt. Az igazán döntő változást a jobbágyviszonyok megszüntetése hozta. A földbirtokosok helyzete rosszabbodott a 19. század közepétől. A jobbágyság felszabadítása után szinte átmenet nélkül kellett áttérniük a pénzgazdálkodásra – a munkaerő pénzbe került, új befektetésekre volt szükség. Ehhez járult több évben is a rossz termés, az alacsony gabonaárak, a rendezetlen hitelviszonyok, a magas kamat. A nagy egyházi, illetve főnemesi birtokok bérletét is többnyire zsidók szerezték meg, jóval hatékonyabban kihasználva a bérleti formát. A jobbágyfelszabadítás és az ősiség eltörlése után a hitelekkel megterhelt földbirtokok közül sok jutott zsidók tulajdonába. „1848 előtt az ingatlanszerzés zsidók által járható útja, lehetséges jogi formája házak, és földbirtokok zálogba vétele volt. A fizetésképtelenség rémével küszködő kis- és nagybirtokosok kapva-kaptak az alkalmon, hogy a zsidók pénzt kölcsönöztek, de előbb-utóbb egyikük-másikuk kénytelen volt zálogba adni valamely birtokát, amely a zsidó kézben jövedelmezővé és hasznosíthatóvá vált.”[3]
  Az 1845/46-os utolsó türelmi adó összeírás után majd ötven évig nem igazán lehet tudni, hogyan alakult a megye zsidóságának vagyoni helyzete. A századvégén a megyei és városi virilis listák mutatják meg számunkra a szorgalmuk, vállalkozó kedvük, mozgékonyságuk által a meginduló kapitalizálódási folyamat során kiemelkedő leggazdagabbak vagyonosságát. A Tiszafüreden 1847/48-ban elvégzett ház- és telekösszeírás szerint Blau Jakab és neje 1250 négyszögöl, Schwarcz Róza 1025 négyszögöl földterülettel rendelkezett.[4] A házösszeírásban 21 zsidó tulajdonos szerepel. Blau Jakab 200 négyszögöl kerttel, házzal és külön cselédházzal, Ernst Gáspár és Csillag Károly két házzal is rendelkezett. [5] 

   Blau Jakab a tiszafüredi izraelita anyakönyv korábbi adatai szerint még házaló volt, de már ekkor vagyonosodni kezdett. Olyannyira, hogy az 1880-as években, mint a leggazdagabb és legtekintélyesebb zsidó polgárként már ő volt a hitközség elnöke. 1890-ben halt meg, örököseire 1124 hold földet hagyott.[1] 1883-ban tagja volt a megyebizottságnak, mint a megyében az egyik legtöbb adót fizető lakos.[2] Háza, amely az egyik legtekintélyesebb volt a mezővárosban, eredetileg az egyik leggazdagabb görög kereskedőcsalád, a Bernáth család tulajdona volt. Ez is jelképezi a görög-zsidó cserét. Az épületet 15.000 forintért adta el a városnak a 19. század nyolcvanas éveiben, az épület mind a mai napig a városháza szerepét tölti be. Apósa, Schwarcz Avigdor Sámuel jómódú kereskedő volt, Poroszlón és Tiszafüreden is élt. 1884-ben hunyt el, 80 éves korában.
   Az abszolutizmus időszakában történtek a zsidóság számára kedvező intézkedések is. 1860-ban végleg feloldották a birtokszerzés és az egyes foglalkozási ágak űzésének tilalmát. A zsidóság által a kereskedésből felhalmozott tőke beáramolhatott a tőkehiányban szenvedő mezőgazdaságba is. A földbirtok vásárlás a társadalmi felemelkedés egyik biztos útját jelentette, a hagyományos vidéki társadalom csúcsán a földbirtokosok álltak. A birtok jövedelmezőségét a befektetett pénz és a szakképzett intéző biztosította.
   1841-ben a hatvani Grassalkovich uradalmat a bécsi görög származású bankár, báró Sina Simon vette meg, 1864-ben a bankár eladta egy belga pénzintézetnek. A banktól vásárolta meg 1867-ben a 3.151 kat. holdat birtokot és a kastélyt 460.000 Ft-ért Deutsch Ignác, a Hatvany-Deutsch család alapítója.[3]
   1886-ban a zsidóság Pásztó területének (5642 kat. hold 427 négyszögöl) mindössze 4-5 százalékát birtokolta tulajdonosként, ekkora terület volt 54 tulajdonos kezében. (Pásztó 19. század végén induló hanyatlásának okát egyébként Borovszky nyomán a sok kötött birtokban látják a kutatók amellett, hogy a filoxéra a borszőlőket szinte teljesen elpusztította.) Akinek birtoka volt Pásztónn, az – két kivétellel – szőlőt is művelt. Pásztó összes szőlőjének 16 százaléka zsidók tulajdonában volt mely jelentősen nagyobb lakosságon belüli arányuknál. A kerteknek mindössze 3, a szántóknak 4, a réteknek viszont 10,5 százaléka az ő tulajdonuk.Legelőjük alig van, egy pici erdeje is csak Keszler Andornak volt, míg Ulmer Gábor saját kavicsveremmel (bányával) büszkélkedhetett. Pásztó közel hat holdas nádasából több mint négy tartozott a Braun tanyához, Braun Izidor délen elterülő nagy birtokához. Braun Izidor volt Pásztó legnagyobb zsidó birtokosa: 1897-ben 168, 1911-ben már 260 hold birtokosa, cselédeket alkalmaz, jelentős gépparkja és állatállománya volt. Emellett gyakran találkozhatunk nevével bérletek kapcsán is. Mellette még ketten foglalkoztak a század végén méretekben a század végén komolyabb méretekben a földdel: Salamon Lipót és Wohl Ignác bérelt nagy területet az Almássy-féle hitbizományból.”[4] 
   Nincsenek korábbi adataink arra, hogy pontosan miként kerültek át a jelzáloggal terhelt birtokok zsidó tulajdonosok kezére. 1895-től tudjuk követni a különböző címeken megjelent gazdacímtárak alapján a magyarországi, illetve megyei birtokviszonyok, illetve bérletek nagyságát, tulajdonosaiknak neveit, az egyes birtokok üzemnagyságát, a rajtuk dolgozók számát, és a birtokok felszereltségét. Heves megyében a 100 holdon felüli birtokállomány nagyjából négyötöde volt szabadforgalmú birtok, a többi terület megoszlott az egyházi, állami területek, a hitbizományok, a közbirtokosság területei és a községi földek között. Magyarországon 1916-ban a szabadforgalmú birtokok 14,6 %-a, az egész megművelhető földterületnek azonban csak 4,15 %-a volt zsidó tulajdonban, ami még a zsidóság számarányát is alulmúlta.

A földbirtokszerzésről, illetve a haszonbérletben művelt földbirtok nagyságáról és megoszlásáról 1895-ből van a következő adatsorunk:[5]

   A legnagyobb a zsidó földbirtokosok és bérlők száma a hevesi járásban, valószínűleg azért, mert a megyében abban a járásban volt a legnagyobb a szántóföldek aránya, a termőterület 71,4 %-a. A legkevesebb az egri járásban, illetve a városokban, mivel az utóbbiak határában jóval kevesebb a termőterület, azonkívül a gyöngyösi és az egri határra is a kis szőlőbirtokok a jellemzőek. A saját földtulajdon sem kevés, sajnos a vegyes rovatként feltüntetett, a gazdacímtárban ‘tulajdonos és haszonbérlő’-ként szereplőknél nem tűnik ki, hogy mennyi a bérelt és mennyi a saját földbirtokuk. A bérelt föld aránya a kétszerese a saját földtulajdonnak, a vegyes rovat majdnem akkora. Az összes, 89687 K. hold igen tekintélyes földmennyiség, ebből a biztos földtulajdon 22.380 hold. Ez ugyan megoszlik 36 tulajdonos között, tehát átlag 662 jut egy birtokosra. A jellemző azonban inkább a 100-300 hold közötti nagyság, néhány kiugró nagyságú földbirtokot kivéve. A tulajdonosokról nem tudjuk, hogy mind Heves megyeiek voltak-e, illetve például a Tiszafüreden 1721 hold földdel rendelkező előbb Tiszakürtön, majd Budapesten lakó Léderer család biztosan nem itt élt, de volt a bankvilág egyik hatalmasságának, a Kohner családnak is birtoka a megyében. 1895-ben a megyében művelt összterület 607.621 k. hold volt, a terület 14,76 %-a volt zsidó gazdálkodók tulajdonában vagy használatában.
  A zsidó földbirtokosok és bérlők a kereskedelemből szerzett vagyonukat fektették be a földbirtokokba, ezáltal biztosítva az elmaradott mezőgazdaságba a tőke beáramlását, a modernizációt, amit a következő példa is bizonyít: A legnagyobb birtokkal Bischitz Dávid rendelkezett: Hevesen 4.746 holddal, amelynek megoszlása: 3.243 kh. szántó, 8 kh. kert, 244 h. rét, 595 kh. legelő, 408 kh. erdő, 248 kh. ugar. A gazdaságban tekintélyes számú cselédet alkalmaztak, 226 főt. A felszerelést többek között 3 ‘lokomobil’, négy ‘járgány’, 3 cséplőgép, 10 vetőgép, 160 eke, 66 igás szekér képezte. Az állatállomány 534 szarvasmarha, 46 ló, 70 sertés, és 5.901 juh volt. Sajnos nem derült ki, hogy a szántóföldön mit termeltek, valószínűleg gabonát. 1852-ben kereskedő volt, amikor feleségül vette Fischer Johannát, a tatai Fischer gyáros leányát. Budapesten élt, felesége 1866-ban megalapította a Pesti Izraelita Nőegyletet, majd a leányárvaházat, kiemelkedő érdemeket szerzett a jótékonyság területén. [1]
   1861-ben Bischitz Dávid és Bischitz Salamon is egyike volt annak a négy zsidó családfőnek, akik az ozorai 47 ezer holdas nagybirtokot bérlőtársaság formájában vették bérbe. A Bischitzek és a bérletben szintén részt vevő Strasser család a Monarchia egyik legnagyobb gabonaszállítójává vált. A legtovább a Bischitz család maradt a majsai, mintegy ötezer holdas birtok bérletében, a család három nemzedékén keresztül, egészen az 1930-as évek végéig. „Az első bérlők között szereplő Bischitz család leszármazottja szakértelmével, – Bécsben szerezte felsőfokú gazdász képzését-, mintaszerű gazdálkodásával nevét beírta az agrártörténelembe.”[2]A család második generációja felvette a Hevesy nevet, nemességet kaptak almási előnévvel, többen kitértek közülük; a család leghíresebb tagja Hevesy György Nobel-díjas kémikus volt.
   A következő legnagyobb birtokkal Steiner M. Mór kereskedő rendelkezett a Pétervásárai járásban, Istenmezején: 2015 kh.-al, amelyből 1475 kh. volt erdő, továbbá 300 juhval rendelkezett. Hatvany-Deutsch Gyula után a második helyen.volt 1894-ben Engel Jónás, ezzel a megyei virilislista 19. helyén állt.[3] Erdőtelken 1886 hold saját birtokkal rendelkezett, 30 cseléd dolgozott a birtokon, az állatállományába 168 marha, 88 ló tartozott, a felszereléshez pedig többek között 2 lokomobil, 4 járgány, 2 cséplőszekrény, és 10 vetőgép.[4] 1909-ben fia, Engel Lajos ezen kívül 1700 holdat bérelt gróf Vay Ádámnétól, Veszprém megyében, Balatonvilágoson pedig 1750 kh. saját birtokkal rendelkezett. Heves megyei birtokából 2500 hold volt a szántó, az állatállomány növekedett: már 120 ló, ebből 86 angol félvér, 200 szarvasmarha, 2500 merinói juh, és 800 db. sertés volt a gazdaságban.[5] Tiszafüreden Léderer Sándor 1547 holddal rendelkezett, amelyből 627 h. a szántó, 226 rét, 551 h. legelő, 1.413 birkát tartott. A legnagyobb haszonbérlő Kohn Mór volt, szintén a Pétervásárai járásban, Nagybátonyban bérelte Almássy István 4277 holdas birtokát. Kellner Bernát 3417 h saját, illetve az egri főkáptalan tarnaszentmiklósi birtokán gazdálkodott. Klein Ignác Tiszaörsön a kassai káptalan 2997 holdas birtokát bérelte. Engel Jakab bérlő 1894-ben a megyei virilis lista 58. helyén állt, 951,33 Ft adóval, Kömlőn a szatmári püspökség 2135 holdas birtokát bérelte.
   Már az 1888-as párizsi világkiállításon kitüntető oklevelet kapott Schrőder Lajos visontai bora.[6] Az 1880-as évek második felében a filoxéra következtében kipusztult szőlőterületek újratelepítésében nagy szerepe volt az akkor már megfelelő vagyonnal rendelkező zsidó kereskedőknek, főleg Gyöngyösön, Egerben és a környékükön, a legfőbb szőlőtermelő vidékeken. Az újfajta módszer jóval munka- és tőkeigényesebb volt; nagy mintagazdaságaikkal a szegényebbek számára munkalehetőséget, a kisebb szőlőbirtokosoknak mintát nyújtottak az újrakezdéshez. „A szőlőrekonstrukció történetében az 1897. esztendő fordulatot hoz a Mátra vidékén. A Gyöngyösi Kereskedelmi és Gazdasági Bank Rt. ekkor vásárolta meg Westphalen grófnő 330 holdas visontai birtokát, 170 kh. szőlőt telepítettek, 160 kh-on létrehozták a Gyöngyös Visontai Szőlő és Bortermelő Rt.-t százezer Ft alaptőkével. Bevezették az új szőlőkultúrát, magas jövedelmezőséget biztosítva.”[7].
   Verpeléten az 1880-as évektől kezdett a szőlőtermelés nagyobb szerepet játszani. A korábbi dohány helyett a homoki szőlőt honosították meg. A termés többségét a helyi zsidó szőlőkereskedőknél adták el.[8]1909-ben a megye legnagyobb bortermelői között említették Hatvany-Deutsch Sándort, Kánitz Dezsőt és Kánitz Gyulát. [9]

   Fleischmann Soma Markazon született, majd Domoszlón nyitott vegyeskereskedést, birtokokat vásárolt, fiainak is, majd bankokat alapított Gyöngyösön, és Egerben is. Fia, Fleischmann Henrik 1870-ben Domoszlón született, Budapesten végezte el a Kereskedelmi Akadémiát, majd édesapja Bihar megyei birtokán tanulta a gazdálkodást. 1900-ban tért vissza szülőhelyére, ahol elsőként kezdte újra a szőlőtelepítést, saszlaszőlőt telepített, termékét elsősorban külföldön értékesítette. 1500 hold birtokán mintagazdaságot hozott létre, gyümölcstermesztéssel és állattenyésztéssel is foglalkozott. Tagja volt a domoszlói, a detki képviselőtestületnek, a megyei törvényhatósági bizottságnak, különféle egyleteknek, a Szőlősgazdák Országos Egyesületének alelnöke és Füzesabonyban a hitközség egyik vezetője volt.[1]
   Nagyrédén Weisz Adolf nagybérlő szorgalmazta először nagyobb mennyiségben tiszta búza termelését. A filoxéra 1886-90-ig kipusztította a szőlőt a településen. Az állattenyésztés fejlesztésében elöljártak a zsidó földbirtokosok, és bérlők. 1892-ben az országos mezőgazdasági kiállításon Herzfelder Gáspár 20 arany jutalmat kapott szimentáli tehenéért, 1906-ban ugyanott Meiszter Dezső negyedik díjat nyert. Braun Dávid nagybérlő tartotta a falu sertésállományának 75 %-át.[2]
   A különböző statisztikai adatok nem mindig egyértelműek, mivel a korabeli statisztikusok is csak a nevek alapján dolgoztak, hozzávetőlegesen mégis tükrözik a zsidó tulajdonban és bérletben lévő földterületek arányát. 1905-1916 között harmincezer holddal csökkent a szabadforgalmú 100 holdon felüli birtokok aránya a megyében, ezzel együtt a zsidó tulajdonban lévő területek nagysága is, de még így is az országos átlag felett volt, majdnem hétszerese a 3,6 %-os lakossági arányszámnak. 1905-ben 219.206 hold a 100 holdon felüli szabadforgalmú birtokok területe, ebből 54.810 hold, a terület 24,1 %-a, 1913-ban a 191.164 holdból 47.859 hold, 25 %, 1916-ban a 188.565 holdból 45.506 hold, 24,1 % volt zsidó tulajdonban.[3] 1910-ben pedig az 1000 kh. felüli földbirtokok 29,9 %-a, ez is magasabb, mint az 19,6%-os országos átlag.[4] Tehát mind a közép, de még inkább a nagybirtokok tulajdoni arányában volt erőteljes a zsidó jelenlét. A saját kezelésben lévő földeken kívül nagy szerepe volt a megye mezőgazdaságában a nagyrészt zsidó vezetés alatt álló hitelintézeteknek és rajtuk kívül a jómódú zsidó kereskedőknek is.
   A kisebb földterülettel rendelkező földműveseknek az utóbbiak adtak lehetőséget, hitelt ahhoz, hogy mezőgazdasági beruházást tudjanak végrehajtani, megelőlegezve termékeik árát, illetve lekötve előre a termékeiket. Ez a tény mindkettőjük számára megfelelő biztosítékot adott a megfelelő termelésre, és biztosította a termék megvásárlását is. A lábon álló gabonára, a le nem nyírt gyapjúra is adtak kölcsönt, előre megegyezve a feltételekben. Ez ugyan uzsora volt, de a földművelők kényszerhelyzetben voltak, ezért ez is segítséget jelentett a számukra. A mezőgazdasági termelés alapfeltétele volt, hogy az egyes helységekben élő, elsősorban zsidó terménykereskedők megfelelő raktárakkal, felszereléssel rendelkeztek a gabona szakszerű kezeléséhez, tárolásához. Jó kapcsolatokkal rendelkeztek, sokkal kedvezőbb áron, jóval hamarabb, biztosabban vásárolták meg a környező területek mezőgazdasági termékeit, ezáltal sokban elősegítették az elsősorban mezőgazdaságból élő megye zökkenőmentes árutermelését, az árufelesleg értékesítését. A borkereskedelemben is alapvető szerepet játszottak a 19. századtól a második világháborúig. Az első világháború után lezáruló északi határok nagyban megnehezítették a megye nagy borvidékeinek termék exportját, a lengyelországi ‘galíciai’ zsidók közvetítették a két világháború között Lengyelország felé a bor kivitelét.          

A kereskedelem    

Akárcsak Magyarország, Heves megye kereskedelmében is alapvető fontosságú volt a zsidók jelenléte, munkássága. A betelepedéssel kapcsolatban már leírtam, hogyan ment végbe a görögök és zsidók szerepcseréje. A nagyobb települések jelentős és gazdag ‘görög’ kolóniái fokozatosan elvesztették vezető gazdasági pozíciójukat, ezt vették át a legmozgékonyabb és legdinamikusabb zsidó kereskedő családok. Heves megye mezőgazdaságának fellendülésében nagy segítséget nyújtottak azok a zsidó kereskedők, akik a mezőgazdaságban megtermelt gabonát, állati termékeket, bort, gyapjút közvetítették az ország, illetve a Monarchia más területei felé. A kereskedelem jól kiépített hálózatot jelentett, amely az egyszerű vándorkereskedőkön (questores circumforanei), illetve házalók (handler) széles körén keresztül a boltos kereskedőkön (mercator) át nemegyszer a bécsi nagykereskedőkig vezetett. Ez az út nem volt könnyű, a vallási antiszemitizmus elleni harcon kívül a gazdasági konkurencia ellen is komoly küzdelmet kellett vívniuk, főleg a népesebb településeken. Eger és Gyöngyös nem kis létszámú német, illetve görög kereskedő és céhes iparos polgársága minden eszközt megragadott arra, hogy a zsidók betelepülését, munkáját akadályozzák.          Az ország gazdasági, politikai helyzete, a reformkor, a szabadságharc, majd és legfőképpen a kiegyezés utáni liberális kormányzat támogatása, a meghozott törvények, (1840, 1867, 1895.) és mindenekelőtt a gazdasági folyamatok tették lehetővé érvényesülésüket. Az első összeírások különösen a nagy körzettel rendelkező településeken mutatták ki nagyobb számú kereskedő, elsősorban vándorkereskedő jelenlétét. Az egész időszakban nagyon fontos szerepük volt az elsősorban a gazdasági és piacközpontokban a heti, illetve az országos vásároknak, ahol a kezdetektől fogva árultak a zsidó kereskedők is, erről a legtöbb adat Gyöngyösről áll rendelkezésünkre. Az idők folyamán egyre többen letelepedtek, boltokat nyitottak. A bolthálózat a kis szatócsboltokon keresztül a szakosodott nagykereskedéseikig, az áruházakig terjedt.
   Az egri betelepedés viszonylag későn kezdődött, de már egy emberöltő múltán, 1863-ban olyan nagy volt a helyi, illetve az egri vásárokra járó zsidó kereskedők és iparosok súlya, hogy a szeptember 29-re tervezett Szent Márton napi vásárt az őszi ünnepek miatt október 1-re tette át a Helytartótanács.[5]

    A Heves Megyei Levéltárban megtalálhatóak az Egri Megyei Bíróság mint cégbíróság iratai 1875-1952[1] A cégtulajdonosok neveit tartalmazó jegyzék mintegy 1650 nevet tartalmaz. A nevek alapján természetesen nem könnyű azonosítani a zsidó tulajdonú, illetve alapítású cégeket, ámbár a német nevek nagy része jellegzetesen csak a zsidók által használt név volt. Ennek alapján 274 cégről valószínűsíthető, hogy a tanulmány tárgyába tartozik. Ebből 235 kereskedelmi, többnyire egyetlen név alatt futó kiskereskedelmi vállalkozás, bolt. A bejegyzett cégek közül nagyon kevés a hosszabb időt megélt cég. Érdekes módon messze a legtöbb a borkereskedőt, 92-t, az 1920-as évek elején Gyöngyösön jegyeztek be; borkereskedőket, illetve ügynököket, akiknek vállalkozásáról tovább nincs is adat. A borkereskedők elsősorban természetesen a nagy borvidékek központjaiban működtek, Gyöngyösön kívül Visontán, Verpeléten, és Egerben. A 24 féle kereskedelmi vállalkozás közül 20 fa-, 14 termény-, 12 vegyes-, 11 szesz-, 9 sör- és 8 vaskereskedelemmel foglalkozott.

A már említett borkereskedők nagy létszáma miatt Gyöngyösön volt a bejegyzett cég közül közül 119. Ehhez képest 64 cég Egerben, 16 Hatvanban, 15 Hevesen és Verpeléten, 13 Pásztón és Tiszafüreden, Füzesabonyban 6, elsősorban fakereskedők működtek. Apcon és Visontán 5, Domoszlón 3, Kálban és Pétervásárán 2-2, Gyöngyöspatán, Gyöngyöspüspökin, Mátraderecskén, Poroszlón, Tarnaleleszen, Tiszaigaron és Vámosgyörkön mindössze 1-1 céget jegyeztek be. Minden valószínűség szerint a megyében jóval több bolt és iparos működött, de a cégbírósági bejegyzés követelményeinek csak ennyi felelhetett meg. A legtovább működő kereskedelmi cégek között volt Hevesen Blau Salamon vegyeskereskedése, ez 1876-tól 1943-ig, Grósz Albert aranyműves és ékszerészé Gyöngyösön 1876 és 1944 között állt fenn; valószínűleg a család folytathatta az eredeti tulajdonosok munkáját. Blumenthal Béla építőanyag-kereskedése Hatvanban 1893 és 1944 között, Krausz Mór fakereskedése 1883 és 1930 között Hevesen, Popper Dávid vegyeskereskedése Pásztón 1885 és 1924 között, Reiner Adolf fakereskedése Apcon 1900 és 1938 között, Rubinstein Adolf vegyeskereskedése Tiszafüreden 1909 és 1944 között, Schwarcz Áron vegyeskereskedése Tiszaigaron 1889 és 1944 között, Wahl Sarolta üveg- és porcelánkereskedése Hatvanban 1906 és 1944 között működött. Néhány cég egészen 1948-ig üzemelt, a tulajdonos tehát túlélte a Holocaustot, az államosítást viszont a cégeik már nem vészelték át.

   A fakereskedők elsősorban a Mátrához kapcsolódó településeken éltek, de szerte a megyében is.    Blumenthal Béla fakereskedő és bankigazgatóról a hitelintézetekről szóló fejezetben írok bővebben. Lőwinger Endre Pétervásárán született 1901-ben, Budapesten tette le a kereskedelmi érettségit, előbb a Pétervásárai Takarékpénztár könyvelője, majd apja fűrésztelepét és fakereskedését vezette. 1931-ben tagja volt a helyi képviselőtestületnek, és a helyi kaszinónak. Czeizser Soma 1881-ben született Recsken, középiskolai tanulmányait Gyöngyösön és Miskolcon végezte, majd Besztercebányán folytatotta három évig gyakorlati tanulmányait. 1906-tól dolgozott édesapja fakereskedésében Recsken.[1] A kisebb települések kereskedelmében is nagy szerepet játszottak a zsidó kereskedők, például Nagyrédén: „A helyi kereskedelmi tevékenység a kiskereskedelemre korlátozódott és a századfordulóig szinte kizárólagosan a faluban megtelepedett zsidó kiskereskedők bonyolították le.”[2]
   Apcon „…a kiskereskedelem hasonlóan alakult az kisiparhoz, az 1800-as évek közepétől tudunk róluk. Egy-két vegyeskereskedés már ekkor működött, pl. Reich, Weisz. Majd a századfordulóra számuk megnövekedett, elsősorban a zsidók jóvoltából, akik felismerték a község jó, centrikus fekvését, adottságait, és egyre többen telepedtek le itt. Az 1900-as években Wakter Adolf, Reich Sámuel, Reich Sándor és Schwartz vegyeskereskedésével bővült a sor. Jungreisz és Zacher fatelepe… az 1930-as években tetőzött a kiskereskedelem a községben. .. A vegyeskereskedők a környék kiskereskedőit is ellátták. Jungreisz Samu, majd Lőwy Ignác voltak a nagykereskedők.” [3] Jungreisz Samu nemcsak nagykereskedő volt, hanem a helyi hitközség elnöke, a megyebizottság tagja, községi képviselő, sőt a Gyöngyösapáti katolikus kegyura is. 
   A tiszafüredi zsidóságról szóló filmünkben megszólaltatott interjúalanyaink kiemelték a Tiszafüreden élt zsidó kereskedők nagyszerű üzleti szellemét, amely generációkon át öröklődött. A központban voltak a nagykereskedések és a nagyobb boltok, a mellékutcákat valósággal behálózták a kis szatócsüzletek, ahol hitelben is lehetett vásárolni.[4] Az idősebb emberek emlékezetében még élénken élt a zsidó kereskedők, iparosok emléke.
   Deák Imréné: „Még mindig az orromban van az illata a kis fűszerkereskedéseknek… Szegény anyám elküldött, hogy hozzak sütőport, ezt-azt, és mikor kinyitottam az ajtót, megszólalt a csengő, kijöttek, és az illat, ami megcsapott, abból a vegyeskereskedésből; abban volt mindenféle fűszerillat; paprika, kakaó, cukor, petróleum, amit csak el lehet képzelni, minden…És még mindig az orromban van az illata…”
   Sajtos Dezső: „Ezek a zsidó emberek, mivel itten Füreden egy hétig is eltartott a vásár, átmenő forgalom volt, szüksége volt a lakosságnak a kereskedésre is. És ezek lehozták az árut, ne kelljen Pestre menni, és itten Tiszafüreden mindent meg lehetett venni.! Ezek az üzletek mind olyan jól el voltak helyezve, hogy ne kelljen az egyik utcából a másikba menni messzire.”

    A parasztembernek nem volt pénze, bement a boltba, azt mondta annak a zsidó kereskedőnek; ‘Ne tessék már haragudni, nincs pénzem, majd ha lesz pénzem, meghozom.’ Aztán volt egy füzet, amibe bejegyezte az adósok nevit, vagy pedig vitt tojást, lisztet, kukoricát. Megvolt a piaci ára, oszt a kereskedő összegyűjtötte, oszt nem volt, hogy miért nem pénzt hozott nekem, hanem ezeket? És ez olyan szépen elment, azért mert nem volt osztozkodás, azért szerették a zsidókat, mert a zsidó a legmesszebbmenőkig a kedvében járt a legszegényebb embernek is. Mert az megadta az alkalmat arra, hogy boldoguljon. Ecet nem volt? ‘Menjél, kisfiam!’ – én is szégyelltem! – Én két tojással menjek ecetért? Hát- mondom- anyám, mit nem talál ki még? ‘Most nem tudtam, nem árultam a piacon, honnan vegyek pénzt? Az ételbe meg só kellene, ecet, vagy ez, az.’ – És ezt a zsidó kereskedő mind belátta! Ahogy megyünk Budára[1], ott meg a Rubinstein Kóbi bácsi lakott. Mikor Tiszafüreden a fazekasság fellendült, összevásárolta a köcsögöket; volt neki két kocsija is, oszt elment vásározni ezekkel a kerámiai dógokkal… Az én szomszédomban lakott Schwarcz Géza bácsi, a tollas, a másik szomszédomban pedig a Schwarcz Mór, akinek volt két lánya meg egy nyomdász fia. A piacon gyufát, gombot, cérnát árult. Mindennap kivitte a piacra, oszt az a kis portéka is jó volt, amit árultak.”
   Hogy a tiszafüredi kereskedők mekkora területen dolgoztak, jól mutatja a következő példa: 1893-ban árverezték Schwarcz Vilmos kereskedőt. 175 forint tartozása miatt dobra került boltja, 4.733 forint értékű árukészlete (ruhaneműk), Poroszlón, Tiszafüreden, Kunhegyesen, Abádszalókon, Kisújszálláson lévő vásári bódéi.

  Gyöngyösön 1867. június 30-án[1] alapították meg a város zsidó kereskedői a Gabona, vagy Kereskedelmi és Nyerstermék Csarnok, később csak Kereskedelmi Csarnok nevű egyesületet, amely egészen a II. világháborúig széleskörű gazdasági és társadalmi érdekképviseletet jelentett a számukra. Több szakosztályt is alakítottak a csarnokon belül, pl. a textilszakosztályt, az OMGE gyöngyösi csoportja ezen a szervezeten belül működött, információs irodát is működtettek, többek között a hiteligénylők megbízhatóságáról is tudtak információval szolgálni. 1909-ben Bogdán Jónás volt az elnöke, igazgatója dévényi Tévén Zsigmond, mindketten tekintélyes és vagyonos kereskedők. Az egyesület épülete nemcsak a kereskedelmi élet területe volt, hanem a társasági élet egyik színhelye is. Kullturterem, és étterem is üzemelt benne a korabeli források szerint. A Gyöngyösi Kereskedelmi Kör Károly Lajos (1873-1931) bankár elnöksége alatt érte el legnagyobb eredményeit. Aktív tagja volt a gyöngyösi status quo izraelita hitközségnek. Emellett a sport és a szőlészet terén is kivette a részét a teremtő munkából. is hasonló célokat szolgálhatott, 1912-ben alakult, tagjai hasonlóan széles társadalmi körből kerültek ki, mint a Kereskedelmi Csarnokban. 1931-ben az elnökség szintén csupa zsidó névből állt, az ügyvezető elnök ifj. Klein Márton, a főtitkár Révi Pál, a pénztárnok Welt Artúr.[2]

 A kis- és nagyipar       

  A céhek túlnyomó többsége nyelvi és felekezeti egységre törekedett, ezért különösen a zsidóság elé állítottak korlátokat. II. József türelmi rendelete után elvben beléphettek a céhekbe. Az uralkodó előírta, hogy a céhekből vallása miatt senkit se zárjanak ki. Ezt a rendeletet azonban 1791-ben visszavonták, s az 1805-ös céhszabály-tervezet úgy intézkedett, hogy mesterségüket a zsidók csak saját vallásukhoz tartozó legények segítségével űzhetik A zsidók vallásuk miatt a céhes iparba nem léphettek be, ezért ők csak kontárként dolgozhattak, elsősorban a nagyobb zsidó közösséggel rendelkező településeken. A zsidó iparosok hátrányos megkülönböztetése 1812-ben országszerte megszűnt. Elzárkózás, vetélkedés azonban a vidéki városokban később is mutatkozott, s az ipartársulatok, iparoskörök gyakran mellőzték őket. Például az egri „keresztény iparoskör” 1887–1905 között eleve a zsidók kizárásával szervezte a város iparosainak művelődését (Breznay I. 1906).
  A 19. századi összeírások alapján láthattuk, hogy a zsidó iparosok nagyobb számban Gyöngyösön, Pásztón, majd Egerben és Tiszafüreden éltek, elsősorban szabók és cipészek voltak. Pásztón 1822-ben említik az első zsidó iparost, Wolf Sándor tímárt, akit a céhbeliek eltiltottak a varga talp (talpas bőr) készítésétől és árusításától. [3] Az adózásuk alapján mindannyian meglehetősen szegények voltak. Az első, érdekes módon idegenforgalmi kezdeményezésről még 1829-ről van adatunk. „A parádi fürdőt Ullmann Móricz és Kaan Samu tették nagyobb építkezések által keresettebbé, melyhez akkor még a csevicze-forrásnál levő fürdői épületek is tartoztak.”[4] Később 1889-ben Mátrafüred kiépítésében volt a gyöngyösi zsidóságnak jelentős része, a Mátra-füredi Fürdőtelep Rt. 33 alapító tagja közül 13 volt zsidó, de részt vett benne a helyi keresztény elit is, a polgármester, a főszolgabíró, ügyvédek, orvosok, hivatalnokok, együtt a zsidó kereskedőkkel.[5]
  Pásztor Cecília a pásztói, 1835-1895 között vezetett felekezeti anyakönyvek alapján készítette el a pásztói zsidó kisiparosok arányának alakulását a településen: „Az iparosok aránya fokozatosan emelkedett 13-ról 20 százalékra. Elsősorban cipészek, szabók, pékek, de van közöttük bádogos, üveges, szappanos, tímár, kalapos, mészáros, asztalos, lakatos, festész, illetve könyvkötő és aranyműves is… Ellenkező irányban mozdult viszont a kocsmából, vendéglőből élők aránya: 16-ról 2 százalékra csökkent. A korai beköltözőket valószínűleg Pásztó kereskedelmi gócpont mivolta mellett a jó borvidék híre is vonzotta… súlyosan érintette őket a filoxéra pusztítása, a szőlők szinte teljes tönkremenetele, amely nemcsak a kocsmát fenntartók és a borral kereskedők létalapjának elvesztését hozta magával, hanem Pásztó század végi hanyatlásának is oka volt.”[6]
  Már a szabadságharc előtt megjelentek a kapitalista vállalkozások csírái, az idejétmúlt, változásképtelen helybeli céhek, a szíjártó, csizmadia, és tímárcéh tagjai 1847-ben feljelentették a város vezetésénél Braun Mózes kereskedőt, aki egyik céhnek sem volt tagja, de többek között bőrkereskedéssel is foglalkozott. Braun Mózes házában a vizsgálóbizottság 50 ökörbőrt, 50 tehénbőrt, 300 metszett borjúbőrt, boltjában és padlásán 400, csaknem teljesen elkészült vegyes bőrt, a patakba beáztatott 25 ökörbőrt, a kádban cserzés alatt álló 55 ökörbőrt talált. A juh- és lóbőrt pedig már meg sem tudták számolni.
  Mivel egyik cégnek sem volt tagja, nem is lehetett, ezért Braun Mózes kontárnak számított. A bőrkikészítéshez nem értett, tönkrement tímárokat, és egyéb szakembereket dolgoztatott, ami ebben a korban és ebben az országban még szentségtörésnek számított, mai szemmel nézve viszont jellegzetes vállalkozó volt, aki a kereskedelemben felhalmozott tőkéjét a helyi iparba fektette.[7] A későbbi feljegyzések szerint pénzét bérbe adható ingatlanokba fektette, 1858-ban 7 házzal rendelkezett, és háztulajdonosként szerepelt. Az egyik leggazdagabb zsidó volt a városban, a kiegyezés után virilistaként tagja volt a város képviselőtestületének. 1872-ben már az ötödik helyen állt a város legtöbb adót fizetői között,[8] és a megyei törvényhatósági bizottságnak is tagja volt. 1881-ben immár nem először megkapta Gyöngyös városától az encsi puszta bérletét.[9]
  A terménykereskedelemben felhalmozott tőke a kiegyezés után beáramlott az ipari vállalkozásokba. A magyar ipar kifejlesztésében alapvető szerepe volt a zsidó vállalkozók pénzének, vállalkozó kedvének, rugalmasságának. Heves megye ipara a megye agrárjellegéből adódóan elsősorban mezőgazdasági feldolgozóipar. Gyöngyös és Eger, a két korábbi nagy gazdasági és közlekedés-földrajzi központ a vasútépítések folytán elvesztette csomópont jellegét, gyáripara kezdetleges, elmaradott volt. Az addig kisebb méretű Hatvan azonban kiváló fekvése és vasúti csomópont volta miatt – nagyrészt a Deutsch családnak köszönhetően – a megye legfejlettebb ipari településévé vált.
  Pásztó, a Zagyva völgyének egyik legfontosabb ipari és kereskedelmi központja 1867-ben kapcsolódott a vasúti forgalomba a Salgótarján-Budapest vonalon. 1872-ben járási székhely lett, 1883-ban azonban elvesztette e szerepét, nem tudta állni a versenyt Salgótarjánnal és Hevessel. Ipara kisipari jellegű maradt. A másik két középfokú központ Heves és Tiszafüred is a megye szélein feküdtek, ahol szintén kevéssé fejlődött ki iparuk. Tiszafüreden és Poroszlón alakultak a 20. század elején kisebb ipari üzemek, amelyek az első évtizednyi virágzás után az I. világháború idején megszűntek, illetve kisebb manufaktúra szintjén működtek tovább.
  A megye legnagyobb ipari vállalkozását, a hatvani cukorgyárat 1889-ben alapítottak. Az elképzelés Deutsch Sándortól, a Magyar Cukorgyárosok Országos Egyesületének későbbi elnökétől származott, a pénztőkét a a cég akkori vezetője Deutsch Bernát biztosította.[10] A hatvanin kívül ők alapították a nagysurányi, sárvári, oroszi cukorgyárakat is. „Ily módon a hazai cukoripar H-nak és unokatestvéreinek köszönheti fellendülését és világpiaci tekintélyét. Az ő érdemük, hogy a pénzügyi kormányzat támogatásával az osztrák cukrot versenyképtelenné tették és kiszorították a hazai piacról. H. cukorgyára annyira serkentő hatású volt, hogy annak nyomán és az ő tanácsa folytán hajtotta végre a Magyar Ált. Hitelbank a többi, addig tespedő cukorgyár szanálását.”[11] 1888. március 17-én Hatvanba, a vasútállomás nagytermébe hívták össze az alakuló gyűlést, amelyen nemcsak a megye, de Budapesttől Miskolcig kétszáz földbirtokos, vidéki és országos notabilitás is részt vett, közöttük Heves megye alispánja, arisztokraták, a magyar zsidó pénzvilág tagjai, Wodiáner Béla, Schossberger Henrik is. Már a gyűlésen 6300 részvényt jegyeztek. A gyár 38 hold területen, mindössze egy év alatt készült el. Nemcsak a megye, de a Budapest-Miskolc vasútvonal mentén lévő mezőgazdasági területek modernizációjában is nagy szerepe volt a cukorgyárnak.
   1893-ban a Magyar Mérnök- és Építész Egylet Gépészeti és Gyáripari Szakosztálya a gyárban tett látogatás után nyilatkozta: „A modern berendezésű és a gyáripar rendkívüli tökélyéről tanúskodó gyártelepen a nyersanyagnak minden legkisebb része is értékesíttetik, és a gyártásban olyan körfolyamatot képez, amelyben a kifejtett munkának csak jelentéktelen része megy veszendőbe.”[12]Az 1896-ban írott millenniumi megye történet így méltatta Heves megye legjelentősebb, bár még csak hét esztendeje alapított ipari vállalkozását: „A hatvani cukorgyár 1889-ben alapíttatott, ez idő szerint nyers cukrot és melléktermékeket készít. A telep a gőzmalommal mintegy 50 kat. holdat foglal el, és 30 különböző épületből áll. Eddig mintegy 9-10.000 kat. holdról 8-9 százezer métermázsa répa szállíttatott a gyárba… A hatvani gyár nyers-czukor termelése százezer mázsára megy, mely Olasz, Angolországba, sőt Amerikába is szállíttatik. Üzem alatt 600, különben 150 munkást foglalkoztat… A telep villamvilágítással láttatik el. Gőzmalma a legnagyobb a vármegyénkben, mintegy 150 ezer métermázsa forgalommal.” [13]
   1908-ban alakult át a cég családi részvénytársasággá, négymillió koronás alaptőkével. Ekkor a gyár és gépi berendezései 7,2 millió, a gőzmalom és gépei 320.000 koronaértéket képviseltek. A külkereskedelem sikerei mögött tudatos és szakszerű piacfeltárás, a világgazdasági változásokhoz rugalmasan és taktikusan alkalmazkodó piacpolitika állt.[14]
   1909-ben már nemcsak Magyarország, de Európa legnagyobb cukorgyára is volt a hatvani.[15] 1931-ben város történetében alapvető fontosságúnak ítélik meg az uradalom és a hozzá kapcsolódó cukorgyár létét: „A község történetével szorosan összefügg a hatvani uradalom és a vele kapcsolatos világhírű hatvani cukorgyár, amely már alapításakor, 1889-ben 6000 mm répát dolgozott fel naponta.” ?Alapítása után többször is felújították és kibővítették, ezáltal jelentősen nőtt a feldolgozott cukor mennyisége, 1894-ben napi 10.000 mm, 1897-től 15.000 mm cukorra. 1905-ben cukorlégyárat állítottak fel, így 22.000 mm, majd 1907-től 24.000 mm a napi cukor termelés.

      A hatvani cukorgyár után a megyében a gabonafeldolgozó-ipar volt a legnagyobb jelentőségű. A gőzmalmok nagy részét zsidó vállalkozók alapították, az elsőt Schwarcz István Egerben. Dédunokája, akit szintén Schwarcz Istvánnak hivták 1976-os visszaemlékezésében azt írta, hogy dédnagyapja már betelepedése után 1841-ben megkérte az engedélyt gőzmalom építésére.[1] Más források 1850-re, illetve 1859-re teszik az alapítást. „Jó minőségű, zömében Tisza-vidéki nyersanyagot dolgozott fel kiváló minőségű őrleménnyé. Indulásakor 6 kőre állították be az üzemet. Munkásainak létszáma 50 fő volt. Gyors felvirágzását bizonyítja az az 1864-es hírlapi közlés, mely szerint az „Egri gőzmalom még a dekonjunkturális években is terjedelmét több mint kétszeresére (6 járatúról 13 járatúra) bővítette”[2] Őrölt ötféle lisztet, asztali darát, korpát. A liszt minősége kiváló volt, mellyel ellátta nemcsak a környéket, de a hetvenes években már jelentős külföldi megrendeléseket is kapott… 1867-ben a korábbinál még nagyobb teljesítményű gőzkazánt állítanak üzembe, melyről a korabeli sajtó mint városi szenzációról számol be, mert az „olyan hatalmas volt, hogy nem fért be a kapun”.[3] Az 1870-es években külföldre is szállítottak lisztet. A gőzmalom ma már kideríthetetlen okoból 1883-ban ment csődbe. Az 1887-es árverésen Weinberger Soma szirmabesenyői földbirtokos 125.600 forintért vásárolta meg. A cég rövidesen a Klein és Weinberger Egri Gőzmalom nevét vette fel, termelése már a következő évben jelentősen megnövekedett. Évi százezer mázsás termeléséből elsősorban Fiumén és Trieszten keresztül számottevő mennyiséget exportáltak.[4] Nevük alatt 1908-ig üzemelt a malom. 1909-ben részvénytársasággá alakult, 750 000 korona alaptőkével. Neve: Egri Gőzmalom Részvénytársaság lett.
   1883-ban jegyezték be Egerben az Egri henger gőzmalom Lázár és Konn Lázár néven. A társaság tagjai Kohn Soma, Lázár Menyhért, Lázár Jónás és Konn Adolf egri lakos kereskedők ; a társaság keletkezett 1883. junius hó 4-én. A megyei cégbíróság 1889-ben „Egri Henger-Gőzmalom” néven, már mint új céget jegyezte be. Tulajdonosa ekkor Fischer Adolf volt. Évi 36.500 mázsa lisztet őrölt, kivitelre nem termelt, 3 tisztviselőt és 20 munkást alkalmazott. [5] 1909-ben napi 500 mázsa lisztet őröltek, 70 munkással.[6] 1896-ban a megyében a így a három legnagyobb gőzmalom zsidó tulajdonban volt. „Vármegyénkben különben a malomipar mutatkozik élénkebb tevékenységűnek. A megyében lévő 98 vízimalom mellett 45 gőzmalom van működésben, melyeknek legnagyobb része a helyi szükségleteket elégíti ki. A megyének majd minden nagyobb községében működik már efféle gőzmalom. Kivitelre alig három dolgozik, a hatvani és a két egri. Az egri Weinberger és Klein-féle a legrégibb, vármegyénkben a legelső alapítás. 1850-ben Schwarcz István építtette, most 180 lóerővel, 10 pár kővel, 18 hengerőrlővel dolgozik. Évenként mintegy 100 ezer mázsát őröl. A másik egri gőzmalom 45 lóerővel mintegy 25 ezer métermázsát dolgoz fel. Mindkettő villanyvilágítással van ellátva.”[7] A Klein és Weinberger-féle gőzmalom az 1906-os alispáni jelentés szerint napi 500 q nyertermény feldolgozására volt képes. Főként búzaőrleményeket készített, de rozsot is őrölt. Termékei felét Alsó-Ausztriában, Csehországban, Sziléziában, Boszniában és Hercegovinában értékesítette. a gyár az 1900-as évtizedben újabb modern gépeket és villanyvilágítást kapott. Munkáslétszáma 70 fő volt.[8]
   1889 nyarán a leégett az egyetlen gyöngyösi „iparvállalat”, a városi gőzmalom. Újjáépítése céljából 1891. január 14-én értekezletet tartottak, amelyen a polgármester vezetésével megalakították a Gyöngyösi Gőzmalom Rt-t 150.000 Ft alaptőkével. A 22 alapító fele volt zsidó, közöttük Bogdán Jónás, akit az Rt. elnökévé választottak.[9] A Gyöngyösvidéki Gőzmalom Rt.-t 1889-ben a Büchler Márton (? – 1908) és Büchler László (1850-1908) alapította Gyöngyöspüspökin. (1889 – Megalakul a gyöngyös-vidéki Gőzmalom R. T. (Büchler testvérek). 1890 – Megalakult a Barna Gábor fiai Rt. gőzmalma, gőzfűrésszel és parkettagyárral. (https://brody.iif.hu/gyongyos/node/33618) ?
   Két malomból állott, az egyikben vámőrlős, a másik kereskedelmi célra dolgozott. Az I. világháború előtt Bécs, Prága és Brünn voltak a piacai. 1910-ben alakult át részvénytársasággá. 1911-ben kenyérgyárat létesítettek modern gépekkel és gőzkemencével felszerelve.[10]
   Stern Alajos korában alapított gőzmalma Verpeléten már az 1885. évi budapesti országos átalános kiállításon szerepelt terményeivel. Stern „tekintélyes ember volt, a megyei törvényhatósági bizottságba is beválasztották.”[11] A megyében az első, jelentős kitermelést folytató kőbányát is Stern Alajos nyitotta meg Verpelét határában, a Sirok felé tartó országút mellett található a Várhegyen. Kemény trachitot bányásztak eladásra, az 1889-1891 között épült debrecen-füzesabonyi helyi érdekű vasút alapozásához használták az itt kibányászott köveket. 1892-ben naponta száz napszámost, és 25-50 nagyrészt olasz kőfaragót dolgozott a kőbányában.[12] Hevesen az 1881-ben született Einhorn Ármin, aki először kereskedőként kezdte, működtetett gőzmalmot és kőbányát Egerben.[13] A másik egri gőzmalom 1907-ig a Weisz Adolf és Fia cég tulajdonában volt, 1907-ben adták el, ettől kezdve Mezei Dávid Egri Hengergőzmalom néven szerepelt. Mezei Dávid új gépek beállapításával fokozta napi őrlési kapacitását. A Kertész utcai emeletes malomüzemben a gőzgép mellett két hengeröntésű hengerszéket is alkalmazott, javítva ezzel az őrlemények minőségét.[14]
   1891. augusztus 18-án jegyezték be az 1891. július l-jén 23 000 frt. tőkével alapított Első Magyar Épület- és Bútorvasalás gyárat, ami olyan ajtózárak, pántok, épület- és bútorvasalási termékek készítésére szakosodott, amelyeket addig kizárólag osztrák tartományokból hoztak be. A Braun, Rózsa és Társa nevű cég megszűnésével az új részvénytársaság átvette jogelődje termékeinek a gyártását. Braun Ármin, Fogl Ágoston, Gebhárt Sándorné, Rózsa Alajos voltak az alapítók. A felhívást harmincnyolcan írták alá, közöttük dr. Schwartz Dávid, az egri Kereskedelmi Bank igazgatója, dr. Alföldi Dávid ügyvéd, Barna Manó bútorgyáros, Polatsik Herman kereskedő. Az Rt. alapító közgyűlését augusztus 19-én tartotta, ahol Kállay Zoltán alispánt választották meg elnöknek, az alelnök dr. Schwartz Dávid, az igazgatóság tagja volt dr. Alföldi Dávid, Braun József, Rózsa Alajos.[15]
   A vállalkozás alaptőkéje 250.000 Ft volt. „A gyár-ipar területén nevezetes alkotás Egerben a Braun, Rózsa és társai által 1891-ben alapított „Első magyar épület-, és bútorvasalás-gyár”, ajtó-, ablak- bútorvasalási czikkek nagybani előállítására. Gyári berendezése a technika mai követelményei szerint mintaszerűek. Czikkei nemcsak versenyeznek, de felülmúlják a bécsi és cseh gyártmányokat, hová évenként több mint 3 millió ment ki ilyen czikkekért. Az állam méltányolva a kezdeményezést, 12 ezer ft kölcsönnel segélyezi ez évben a vállalatot. /1896/. Ez idő szerint is már több mint 100 munkást foglalkoztat.
   Egerben 1891-ben egy sörgyár is alapíttatott, mely tekintve a bortermelés megszűnését a vármegyében, szintén kedvező jövőre nyújt kilátást. Még egy kisebb, 12 munkással foglalkozó bőrgyár van üzemben, mely méltó lenne nagyobb tőke befektetésére is.”[16] A sörgyárat Egerben Grünbaum Gábor alapította „Első Egri sörfőzde” néven, 1891-ben, 80.000 Ft tőkével; 20 munkást alkalmazott, a céget az alapító és testvére 1894-ben megpróbálta részvénytársasággá alakítani, de a kőbányai sörgyárral nem bírta a versenyt, és a következő évben csődbement. Fischer Adolf vásárolta meg a sörgyárat és működtette tovább.[17] A bőrgyárat 1841-ben, betelepülésekor alapította Schwartz István. https://eger.hu/public/uploads/egrimagazin/Egri_Magazin_2018_junius.pdf

   A lemezárugyár a cégbírósági bejegyzés szerint egészen 1948-ig, az államosításig működött, de az 1930-as népszámlálás adatai szerint már zsidó alkalmazottja nem volt.
   Az Egerben működő keményítőgyárról a megyei ipartörténetek ellentmondásosan számolnak be. Kriston Pál szerint a kiegyezés előtt üzemelt Egerben Breuer Henrik cukor- és gőzkeményítő gyára. Breuer 1879-ben csődbe jutott, a Heves megyei Takarékpénztár vette meg a gyárat 28.000 forintért. 1880. aug. 3-án jegyezték be Kánitz Lipót és fiai céget. A társasági tagok : Kánitz Lipót, és fiai Kánitz Géza, Kánitz Dezső voltak. (Központi Értesítő, 1880.5. 64. aug. 15.) ekkor már csak keményítőgyártással foglalkoztak.[18] A „gőz tengeri-keményitő” gyár 30 embert foglalkoztatott.[19] 1896-ban a hasonló jellegű magyarországi vállalkozások úttörői között tartották számon.[20]
   Kánitz Lipót 1818-ban született Óbudán, 1849-ben költözött Egerbe.[21] Kánitz Lipót és Fiai néven alapított céget, bortermeléssel és gyarmatáru kereskedelemmel foglalkozott. Eger egyik legjelentősebb szőlőtermelő birtokosa és nagykereskedője volt. 1863-ban az egri piacon (ma Dobó tér) volt fűszerkereskedése. Csiffáry szerint Kánitz Lipót betelepedése után alapította a keményítőgyárat, 1869-től említik Lázár nevű társtulajdonost. (Anyagi Érdekeink, 1869. 2. 34. p. 269.) Az 1872-76 közötti időszakból fennmaradt számlák szerint prágai, pesti és bécsi cégekkel álltak szoros üzleti kapcsolatban. 1890-ben az üzemet modernizálták, gőzerőre rendezték be. Az 1890-es évek elején már napi 30 mázsa búzát dolgozott fel és általában 25-30 munkást foglalkoztatott. 1893-ban áttértek tengerikeményítő gyártására. A tulajdonos tovább bővítette üzemét és a kukoricahulladék hasznosítására marhahízlaldát és tehenészetet létesített. 1893-ban Ausztriába is importáltak. A gyár létezése 1907-ig követhető nyomon. Csiffáry az 1890-es években már Kánitz Jenő tulajdonaként említi. Kánitz Lipót 1911-ben halt meg, fia Dezső Eger zsidóságának legkiemelkedőbb helyi alakja.[22]
   Eger és Gyöngyös vidékének fejlett gyümölcskultúrája megalapozta a szeszgyártás széles körű elterjedését. Schwartz Adolf szeszgyára 1880-ban már az ország egyik legnagyobb szeszgyára volt. Igen jó gazdasági hozzáértéssel fejlesztette a gyárat, a mezőgazdasági szeszgyárakban előállított nyersszesz nagy részét finomította, ecetgyárat létesített, így az ország ecetszükségletének tekintélyes részét innen látták el. Vaspálya Rt : Alapítsunk részvénytársaságot! : részvényesek / szerk. Szeredi Pál. Szentendre : Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2011. p. 16.) Gyöngyösön Schwartz Adolf tulajdonában működött egy „Liqeuer, rum és pálinkagyár”, valószínűleg már 1891-ben is. [23] 1890-ban a Miskolci Kereskedelmi és Iparkamara mint nagyipari szeszfőzdét említi Preszler Ferenc szeszgyárát Egerben. Bogdán József (1876), Tévén Zsigmond (1876), Schönfeld Lázár fiaiét, Schweitzer Ignác (1876), és Brack Áronét Gyöngyösön, Zmeskál Zoltán szeszgyárát Nádújfalun. Az utóbbi cég kivételével a többi mind zsidó tulajdonos kezében volt, és ipari szeszgyártással foglalkozott. Bogdán József gyöngyösi szeszgyára szeszélesztőt is termelt, melyet a környéken és Galíciában helyeztek el. [24]
   A megyében a Mátra erdei több fafeldolgozó cég alapítását inspirálták. A tőkeerős zsidó vállalkozók nagyon gyakran nemcsak egyfajta vállalkozást alapítottak, hanem több, egymásra épülő vállalatot is. A Barna Gábor Fiai Rt. elődjét 1840-ben alapította Gyöngyösön Barna Gábor, aki eredetileg fakereskedő volt. A cég nagyarányú fakitermeléssel is foglalkozott, majd alkalmazkodva a polgárosuló társadalom igényeihez 1890-ben létesítették a gőzfűrésztelepet és a parkettagyárat. A gőzmalmot szintén 1890-ben alapították. A cég 1918-ban alakult át részvénytársasággá, a Magyar Általános Hitelbank részvételével, majd az eredeti nevet továbbra is megtartva a Schmergel Testvérek, Ignác és Vilmos tulajdonába került. 1936-ban 150 munkást foglalkoztattak.[25]
   1900-ban a Gyöngyösi Bank Részvénytársaság megalapította a Gyöngyösi Gőzfűrész és Faipari Rt.-t. három kereskedő összefogásával. Az elsőbbségi részvények felét a két pénzintézet jegyezte. Az alaptőke induláskor 30.000 Ft volt, mely a 20. század elejére már 160.000 Ft-ra emelkedett. Az első években amerikai és francia parkettákat, bútorokat, furnier lemezeket, faesztergályos árukat, ablakokat, ajtókat, fűrészárukat készítettek, majd 1900-tól rajzeszközök gyártásával bővítették árucikkeik sorát. Átlagban 30-40 munkással dolgoztak. Az üzemben 250 LE-es gőzgép és 40 különféle famegmunkáló gép dolgozott.[26] 1909-ben mintegy évi százezer köbméter tölgy- és bükkfa parkettát gyártottak. A gőzmalom napi 150 métermázsa lisztet állított elő, ásványvize palackozásával is foglalkoztak. 140 munkás dolgozott a cégnél.[27] 1923-ban az egész igazgatósága zsidó tagokból állt, közöttük volt dr. Polgár Sándor ügyvéd és Schrőder Lajos bankigazgató.[28]
   1891-ben Faraktár és Gőzmalom Rt. néven a Tisza partján lévő földbirtokok tulajdonosai Poroszlón alakítottak részvénytársaságot, fakitermelésre és feldolgozásra. A részvénytársaság tagja volt Csávolszky Lajos országgyűlési képviselő, Graefl Jenő poroszlói nagybirtokos; a tiszafüredi zsidók közül Ernst Vilmos, Epstein Jakab és Flamm Ignác.[29]
    Klein Jakab fakereskedő Abádszalókon élt, ott és Poroszlón is volt fakereskedése. 1877-ben alapította meg Poroszlón gőzmalmát. Fiai, Sándor és Zsigmond, veje, Klein Artúr is fontos szerepet játszottak a környék iparfejlesztésében. Klein Zsigmond Füredre költözött, itt élt 16 évig, közben a hitközség elnökének is megválasztották. 1893-ban fakereskedést nyitott a vasútállomás mellett.

   1909. május 1-én megalapította a Hevesvármegyei Gyáripar Rt-t, Poroszló székhellyel, a tulajdonukban lévő gőzmalomból, gőzfűrésztelepből, és gombgyárból, amely 19.200 négyszögöl területen működött, négy gyárépület és lakóház tartozott hozzá, 200 munkást foglalkoztattak. A malom naponta másfél vagon lisztet termelt, a gőzfűrész üzem évente 15.000 köbméter faanyagot dolgozott fel. Elsősorban Galíciába szállítottak.[1] 1910-ben az Rt. közgyűlése az addigi százezer koronás alaptőkét háromszázezerre emelte. Egy év alatt a cég 14.778 korona nyereséget hozott. 1910-ben az ügyvezető igazgató Klein Móric, az igazgatóságnak tagja volt a tiszafüredi keresztény földbirtokos Lipcsey Tamás és Kovách György is.
   Klein Márton 1903-ban Poroszlón indította meg kefegyártó üzemét 4 munkással. Már az első év végére 70 segédmunkást és 15 kefekötő szakmunkást foglalkoztatott. A következő években átlag 50 fő volt a gyár munkáslétszáma. A kefe nyersanyagát külföldről, Ausztriából, illetve Németországból hozták be. A gyár termelése jelentősen és gyorsütemben emelkedett. 1905-ben már évi 100.000 korona értékű készárut állított elő, 80 százalékát belföldön, 20 százalékát Galíciában értékesítette.
   Egerben 1876-ben alapította meg bútorgyárát Braun Emánuel bútorkereskedő és kárpitos, aki később nevét Barna Manóra változtatta. Általános és kárpitos termékei keresettek voltak, az 1877. évi egri iparmű-kiállításon a cég kitüntető érmet kapott, cége az 1880-as évek végén már nem álltt fenn.[2]
   Az alispáni jelentések szerint az 1880-90-es évektől a téglagyárak száma rohamosan gyarapodott a megyében. Míg 1888-ban mindössze 3, 1896-ban már 28 üzemelt. A megye téglagyárai közül is jó néhány volt zsidó tulajdonban. 1875-ben kezdte el a termelést Jiraszek Adolf és Krausz Zsigmond 1893-ban valószínűleg a Jiraszek Adolf és Krausz Zsigmond, a gyár tégla mellett cserepet is gyártott. 1878-ban lett a gyár neve Jiraszek és Krausz Rt.” 1878-ban itt alkalmaztak először gőzenergiát a me-gyében a téglagyárak közül. (Szeredi Pál: Vaspálya Rt.: Alapítsunk részvénytársaságot!: részvényesek. Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múz., 2011. p. 17.: ill.)
   Barna Ignác Hatvanban alapított téglagyárat. 1899-ben alakult meg Gyöngyösön a Kertész-féle Edény-, Tégla-, és Cserépzsindelygyár, a Dudás-féle gőztéglagyár, Hatvanban a Barna Ignác-féle téglagyár és Gyárfás Tivadar gőztéglagyára.[3] A miskolci Hernádvölgyi Erdőipari RT. már 1924-ben félévszázados múltra tekintett vissza. Reiner Lázár és Mandula Mór alapította cég telepeit és vállalatait saját kezelésben vezették és üzemeiket folyton gyarapították. Egyik telepük a kerecsendi Gőzüzemű tégla,-, fedél – és agyagárugyár a megye egyik legnagyobb téglagyáraként 1910-ben 41 főt alkalmaztak. 1909-ben Gyöngyöstarjánban működött az „Ernszt-féle” agyagipari telep.[4] A gyöngyösi Rosenfeld család hatalmának és vagyonának alapját Rosenfeld Ede 1876-ban bejegyzett tímár- és bőrkereskedő műhelye alapozta meg.[5]
   A hazai zsidók mozgékonyságára, vállalkozói kedvére számtalan példát találhatunk. Akinek volt megfelelő tőkéje, igyekezett több lábon állni, vagy ha az egyik vállalkozás nem sikerült, akkor másikba kezdeni. Gombosi Mór egri kereskedő 1893-ban felszámolta 26 esztendeje fennálló üveg-, porcelán, ezüst, és háztartási cikkeket áruló üzletét, bank- és pénzváltó vállalkozását. Továbbra is fenntartotta „építészeti és vállalati műhelyét”.[6] Még abban az esztendőben az építendő hatvani állami elemi iskolára a legkedvezőbb ajánlatot, 63.000 Ft-tal teszi meg, és el is nyeri az iskola építését.[7]
   Országszerte a nyomdászok, nyomdatulajdonosok között is sok volt a zsidó, az összes tiszafüredi nyomdát 1888-1944 között zsidó vállalkozók működtették. Az 1885-ben már fennált nyomdája és a Gyöngyösi Közügyet is az Ő nyomdája készítte.[8] Egerben 1893-ban alakult az „Egri Nyomda Rt.”, amely a megye legnagyobb nyomdai vállalata volt. Alapítói között találjuk a megye vezető notabilitásait, például a nagybirtokos (nem zsidó) Graefl Károlyt, de közöttük voltak prominens zsidó értelmiségiek, dr. Alföldi Dávid és dr. Schwartz /Setét/ Sándor ügyvéd is.[9]
   A Kohn Vilmos által 1878-ban felállított egri Egri Érseki Líceumi Nyomda 1893-ban leégett. Tőle vette át Kohn Dávid, aki a szerencsétlenség után a Hevesvármegyei Hírlap-ban közzétett egy nyilatkozatot, amelyben bejelentette, hogy ezek után Budapestre költözik. Az írásból kiderül, hogy húsz évvel korábban eredeti kőfaragó mesterséget cserélte fel a nyomdászkodással és a lapkiadással. 1878-ban az árvíz miatt 40.000 Ft kárt szenvedett, tehát az előző öt év alatt az eredetileg szegény kőfaragóból jó üzleti érzékének köszönhetően olyan jó módú nyomdatulajdonos lett, hogy ezt a hatalmas veszteséget is el tudta viselni, és még 15 évig tovább tudta működtetni a vállalkozást, amelyet a tűzvész után tovább Petőfi nyomda néven a Dohány u. 9.-ben kívánt folytatni, valamint a Kerepesi úton kívánt sírkőraktárt nyitni. A tűzkár után is volt elég vagyona ehhez. Ugyanakkor Tiszafüreden is működtetett nyomdát 1894-1897 között. A cikkben leírja üzleti alapelvét: „…azon iparos, vagy kereskedő érezheti magát jogosultnak a kedvező sikerre, ki a közönség jogos igényei szemmel tartása mellett saját érdekeit a nagy közösség érdekeivel azonosítja”. A zsidóság körében hagyományos vallási oktatás és a tudás iránti tisztelet is megkönnyíthette, hogy a szegény kőfaragóból ilyen, tulajdonképpen szellemi foglalkozású vállalkozó legyen.

  Hasonló példa Lőw Sámuel, aki az 1870-es években bádogosként dolgozott, szikvízüzemet is fenntartott, majd 1888-ban megalapította az első nyomdát Tiszafüreden. 1893-ban Egerbe költözött, ott már nagyobb nyomdát vásárolt, ő volt az Eger című lap kiadója. Fia, Béla az 1930-as években egri bankigazgató volt. 1894-1897 között a nyomdát a Kohn család működtette, majd elköltözésük után a Goldstein család vette át. A füredi újságok kiadói is ők voltak, színvonalas kiadványokat készítettek. A nyomda mellett papír- és könyvkereskedést is fenntartottak, sírkő- készítő üzemük termékei mai is láthatók Tiszafüred és környéke különböző temetőiben. A Goldstein család tagja volt Aladár, aki Tiszafüreden 1882-ben született, előbb Gyöngyösön a Hevesmegyei Lapok nyomdájának volt a társtulajdonosa, majd 1912-ben alapította meg saját nyomdáját Poroszlón, ahol papírkereskedést is működtetett.[1] 1907-ben Egerben működött Fleischmann, 1912-től Földes Dávid Nyomda, amit 1921-ben szűnt meg.[2]
  „Poroszlón 1880-ban már 182 zsidó vallású lakos élt,[3] a XX. század századfordulójára létszámuk némileg csökkent, csak 156 zsidó polgárt tüntetnek fel az összeírások.[4] Az 1910. évből pontosan ismert a zsidó családok száma, amely 35 volt. Az adatot egy érdekes eset őrizte meg. Salamon József hentes és mészárostól az ottani hitközség megvonta az engedélyt, s nem adhatott kóser húst, mivel nem volt saktere.[5] A nagyközség másik hentesénél volt kóser hús, de Altmann Izidor boltját minőségen alulinak találták az áruval együtt. Így 35 poroszlói zsidó család maradt rövid ideig kóser hús nélkül, mely probléma megoldása végül megyei intézkedést kívánt, s Altmann rendbe hozta boltját.[6] Az 1925-ös népszámlálás adatai szerint 161-en éltek a nagyközségben. Az anyakönyvek alapján 1895 és 1944 között 188 gyermek született a felekezeti tagok családjaiban.
  A polgárosodás hajnalán a poroszlói középpolgárság jelentős része a zsidó felekezethez tartozott. A Poroszlón élt családok – Schönvald, Goldstein, Brüll, Klein, Braun, Schwartz, Hermann, Spitzer, Kohn, Krausz és Müncz – elsősorban termény- és fakereskedelemmel foglalkoztak, de akadtak köztük boltosok és kisiparosok is. Az anyakönyvek bejegyzései szerint a helyi zsidók foglalkozása bádogos, kocsmáros, szabó, egyházszolga, cipész, pékmester, asztalos, szatócs, kefegyári munkás, kefekötősegéd, vendéglős, italmérő, vásári rőfös, asztalos, gőzmalomban mázsáló, gombgyáros, gőzfűrész kezelő, magánhivatalnok, állatorvos, mészáros, üveges mester, néptanító, földbirtokos, földhaszonbérlő, házaló, sakter. A nők legtöbbje a háztartásban dolgozott, de akadt közöttük varrónő.

  Tiszafüredre az 1880-as években került Egyekről Flamm Ignác, aki megalapította az első helyi gőzmalmot, majd gőzfürdőt is építtetett mellette. Blau Jakab földbirtokos Zsigmond nevű fia 1893-ban hagyta abba a gazdálkodást. Fia, Lajos 1899. január 7-én alapította meg a Tiszafüredi Ecset- Meszelő- és Kefegyárát. Testvére, Albert belépésével az egyéni társaság tevékenysége kibővült az őrlőmalmi tevékenységgel is, ezért közkereseti társasággá alakították át a céget. A 20. század elején a gyár számára egész ipari komplexumot építtettek: gőzmalmot, gyárépületet, raktárakat, majd 1910-ben villanyfejlesztő telepet is. Az 1900-as években 100 munkást foglalkoztatták, ez volt a legnagyobb ipari vállalkozás Tiszafüreden. A gyár termékeit exportálták is. A vállalkozás többször is csődbement, és átalakult, 1907-ben az egyik leggazdagabb Heves megyei (keresztény) földbirtokos, Graefl Jenő 150000 koronát fektetett a cégbe. 1908-ban a gyöngyösi jubileumi mezőgazdasági kiállításon termékeikkel első díjat nyertek. 1908-ban az Rt. gépeinek és berendezéseinek értéke 42.379 korona, vagyona 238.403 korona volt. 1909-ben szerződést kötöttek a községgel a villanyvilágításra. A kefegyár a Blau család tulajdonában szerényebb keretek között egészen 1944-ig működött.[1] 

Összefoglalás 

Áttekintve az ország, illetve a megye történetében a gazdaságfejlődés szempontjából legfontosabb időszakot, elmondhatjuk, hogy a gazdasági élet minden területén alapvető fontosságú volt a megye zsidóságának a szerepe. A kereskedelemben évszázadok óta, a mezőgazdaságban az árendálás révén elsősorban a 19. századtól, illetve az 1860-as évektől volt nagyon fontos a szerepük. A földbirtok viszonyok változásával igen nagy szerepük lett a mezőgazdaság modernizációjában is, részben a nagy földbérletek, illetve a saját földbirtokok modernizálása révén.
  A modernizációhoz szükséges mobil tőke, a mozgékonyság, vállalkozói készség, megfelelő kapcsolatok és tapasztalatok ebben a társadalmi rétegben álltak a leginkább rendelkezésre. A 19. század utolsó harmadára a már Magyarországon született, magyarul is jól beszélő, ugyanakkor több idegen nyelven tudó, nemzetközi kapcsolatokkal felvértezett, a helyi elittel gazdasági és társadalmi kapcsolatokat kiépítő legtehetségesebb, pénzt a terménykereskedelemből összegyűjtő zsidó vállalkozói réteg és a helyi zsidó értelmiség vált a gazdasági fejlődés legfőbb mozgatójává. Heves megyében is ugyanezt a jelenséget tapasztalhatjuk. Kialakult egy zsidó vallású, magát magyar zsidóként meghatározó, multipozicionális elit, társadalmi csúcsán a megyében a legfontosabb szerepet betöltő Hatvany-Deutsch családdal, a nagykereskedőből földbirtokossá lett gyöngyösi Rosenfeld, Ösztreicher, az Engel, vagy a Fleischmann családdal, a tiszaigari-tiszafüredi Rubinsteinek, az egri Schwartz-Alföldi, a Kánitz, vagy a Rosenfeld és Grüsner család, a pásztói Ulmer, Braun, Wohl családok, a hevesi Balázs, Bischitz családok, akik a megye és saját településük korabeli történetében is nagyon fontos szerepet játszottak.