A megtorlás  

  Már a világháború alatt megindult az antiszemitizmus erősödése. Az okok többek között a fokozódó ellátási nehézségek, a háborús területekről menekülő többezer galíciai vallásos zsidó megjelenése, a zsidók részvétele a hadigazdaságban voltak. A forradalmakban nagy szerepet játszottak a radikális mozgalmakban részt vevő zsidó származású politikusok, ezért a háború elvesztésére, a forradalmakra, Trianon sokkjára a társadalom egy része bűnbak kereséssel válaszolt. Nem vették figyelembe, hogy az államosítások, a tússzedések során számarányuknak nagyobb mértékben károsodtak a zsidó közép- és felső rétegek. Az ellenforradalom kezdetén szintén komoly szerepet játszottak. Magyarország a trianoni diktátum következtében nemcsak területe kétharmadára csökkent, de túlnyomórészt homogén nemzeti állammá vált, elveszítve nemzetiségeit is. Ettől kezdve a reformkorban a zsidósággal kötött társadalmi szerződés érvényét veszítette. A liberalizmus ideje már lejárt, Európában a világháború után nem egy helyen etatista államok alakultak. Megváltozott a hangnem, az attitűd a zsidósággal szemben, érvényre tört az “úri középosztály” eddig inkább lappangó antiszemitizmusa.
  Az első zsidósággal szemben hozott kirekesztő törvény Európában az 1920-ban Teleki miniszterelnöksége alatt hozott un. numerus clausus törvény (1920. évi XXV. törvénycikk közkeletű elnevezése) volt, amiben a zsidó fiatalok számarányát korlátozták a magyar felsőoktatásban. A törvényt ugyan nem tartották be szigorúan, és 1928-ban enyhítettek is rajta, de ugyanakkor a megalakuló irredenta és antiszemita diákegyesületek gondoskodtak arról, hogy az egyetemekre járó kevesebb számú zsidó fiatal életetét is megkeserítsék. A bethleni konszolidációval az antiszemitizmus csökkent, és így magyar zsidó polgárok is ismét biztonságban kezdték érezni magukat, nem is sejtve a harmincas évek fenyegető veszedelmeit.*
  Kovács (1943-tól Dolányi-Kovács) Alajos Ferenc jogász, statisztikus demográfus, a Központi Statisztikai Hivatal elnöke A zsidóság térfoglalása Magyarországon című erőteljesen antiszemita beállítottságú, de nagyon adatgazdag művében ezt a következtetést vonta le: „Ki kell mondanunk az ítéletet: „a zsidóság idegen, sőt nagy részében ellenséges indulatú tetem a nemzet testében, megvan tehát minden okunk rá, hogy védekezzünk számbeli, vagyoni és kulturális térfoglalása ellen. … Sorra vesszük ezért a pozíciókat, amelyeket a zsidóság elfoglal, hogy rámutathassunk arra, hogy hol, milyen erővel kell felvennünk a harcot, amely a keresztény magyarságot számarányához és jelentőségéhez mért helyzetbe kell hogy juttassa a magyar nemzet létét veszélyeztető zsidósággal szemben.”
  A Gyöngyös és Vidéke c. katolikus szellemiségű lap 1920 elején írta: “nem felekezeti kérdés többé a zsidóság, hanem faji probléma. A zsidóság nem felekezet, hanem egy külön faj, amely a magyartól teljesen eltérő tulajdonságokkal van megverve.”, de: „…vannak becsületes, szeretni való zsidók, akikkel szívesen szóba állunk, akiket barátságunkra méltatunk. Az antiszemitizmus, amely minden válogatás nélkül szeretné kipogromozni a világból a kereszténység szellemével össze nem egyeztethető.” [1] Ez a vélekedés sok tekintetben jellemző volt a két világháború közötti keresztény középosztály álláspontjára.
  A forradalmak utáni kollektív büntetés volt Gyöngyösön, hogy 1923-ig a városi képviselőtestület munkájában, – amelyben korábban és később is nagy számban voltak zsidó vallású, elsősorban a legtöbb adót fizető virilis képviselők -, az izraelita vallású képviselők nem vehettek részt.
  A közéletből ‘végre’ kiszorított zsidók ellen 1920. nyarán a gyöngyösi városi képviselőtestület a Nemzetgyűléstől „a magyar faj intézményes védelmét” kérte.[2] Majd a megyei törvényhatósági bizottsághoz fordult, amely: „Miután a zsidó kérdés megoldásának legfontosabb tényezőjét a gazdaság terén indítandó helyes versenyben látja, ezért a hatósági szállításoknál a keresztény cégeknek ad előnyt, az alispánt pedig utasítja, hogy a vármegye üzleteinél és a szükségletek beszerzésénél az egyformán előnyös keresztény és zsidó ajánlatok közül az előbbit fogadják el, zsidó ajánlatot pedig csak akkor, ha az sokkal előnyösebb.”[3]
  1942-ben Dezséri Bachó László (1885-1953) nyugalmazott alezredes, a Ludovika volt tanára, történész erőteljesen antiszemita műveiben felidézte, hogy 1919. után részben az ő szervezésében milyen hamar megalakultak a különböző antiszemita, fajgyűlölő országos szervezetek, az ÉME és a MOVE (Magyar Országos Véderő Egylet) helyi szervezetei. [4] A forradalmak után különösen a fiatalságot sikerült bevonni az ébredők munkájába, ami sok feszültséget okozhatott a városban. A vallásos többség elutasította a mozgalmat, már csak legitimizmusuk miatt is, különben is a két szervezetet protestáns többségűnek tartották a katolikus városban. Az antiszemita szemléletű értelmiségiek újságot is kiadtak. A MOVE és ÉME (Ébredő Magyarok Egyesülete) rendszeresen megtartott rendezvényein alkalmanként akár több ezer ember is részt vett, ünnepélyes külsőségek között, egyházi asszisztenciával megtartott zászlószentelésein. A mozgalom és a helyi újság a bethleni konszolidációval párhuzamosan halt el, majd a harmincas években egyre erősödő antiszemita áramlattal ismét megerősödött.
  A korban egyetlen pogromot 1920. januárjában a nemzetgyűlési választásokra leérkező „ébredő magyarok” provokálták, dr. Bozsik Pál (1884-1952) prépost, Gyöngyös város plébánosa megválasztása mellett korteskedve. A felsővárosi iskolában tartott gyűlésen elhangzott élesen zsidóellenes beszédek hatására a több ezres tömeg megindult a főként zsidók lakta Jókai utcán, „számosan kapát, ásót, fütyköst, dorongot ragadtak… az útjukba került zsidókat elverték, az ablakokat, helyenként a kapukat betörték, riasztópisztolyokat sütöttek el. Az utcában egy zsidó ház sem maradt épen.” A főtérre érkezve a tömeg behatolt a Korzó Kávéházba, ahonnan a zsidók az udvari ajtón menekültek, de az utcán elfogták és elverték őket. Ezután a gyöngyösi zsidók találkozóhelyét, a Kereskedelmi Csarnokot támadták meg. A mintegy kétezer fős tömeg nagy része megijedve a katonaság jöttétől szétoszlott, mintegy ötszázan maradtak.
  A pogromban résztvevők felhívták a katonai parancsnokságot, és úgy tájékoztatták, hogy a tömeg már szétoszlott. Ezután behatoltak a Kereskedelmi Csarnokban éttermébe „…a budapesti csoport egyik vezetője órával és korbáccsal a kezében felszólította a zsidókat, hogy öt percen belül távozzanak… Elsőként egy estélyi ruhás egyén lépett ki az ajtón és arra hivatkozott, hogy ő református és szabad elvonulást kért, de nem kapott.” A vendégek, mintegy harmincan egyenként kimentek, „…a sorfalat álló tüntetők valamennyit feltartóztatták, és ‘adjátok tovább!’ jelszóval ütlegelték.” A Hatvanból vonaton érkező szakasznyi katona már csak három fiatal parasztot talált, akik éppen egy békés járókelőt vertek. A parasztokat fogdába zárták, de néhány nap múlva büntetlenül kiszabadultak. Bozsik Pál plébános, később a MOVE elnöke tudomást szerezve az esetről rövid úton megszabadult a felbujtó pesti vendégektől. Az antiszemita mozgalom hatására a Gyöngyösi Atlétikai Klub 1920-ban, a Gyöngyösi Kaszinó Egylet 1925-ben zárta ki tagjai közül a zsidókat.[5]
  A helyi értelmiség ellentmondásosan állt az antiszemita mozgalmakhoz. Dr. Puky Árpád polgármester és Bozsik Pál plébános, nemzetgyűlési képviselő a húszas évek elején elvállalták a MOVE és az ÉME helyi szervezeteinek tiszteletbeli elnökségét, később, a konszolidáció előrehaladtával az antiszemita társaságok ellen fordultak, amint a helyi vezetőréteg nagyobb része is. 1923-ban Bozsik Pál a meginduló városi új hetilap legelső számában már ezt írta a fajvédőkről: „kitermelik a pokolgép bacilusát, balkáni színvonalra süllyesztik az országot.” 1924. szeptember 23-án a gyöngyösi zsidóság leleplezte a templomában elhelyezett emléktáblát, amin 36 hősi halált halt fiának emlékét örökítette meg. Ez alkalomból a Gyöngyös és Vidéke című fajvédő lap cikksorozatot írt arról, hogy a gyöngyösi zsidóságnak nem volt 36 hősi halottja. mert a zsidóság a háború alatt kivonta magát a frontszolgálat alól. A cikkek közfelháborodást keltettek és azokra Székely Jenő, a Gyöngyösi Lapok szerkesztője lapjában válaszolt, elítélve a kíméletlen és kegyeletsértő hangot. Emiatt Somogyi István dr. és Jesztrebényi Lajos dr. gyöngyösi ügyvédek, mint akik a Gyöngyös és Vidékében ama a hősöket sértő cikkeket írták Székely Jenő ellen sajtópert indítottak. Az egri törvényszék Székely Jenőt felmentette.[6] (A gyöngyösi zsidó hősi halottak ügye a tábla előtt. In.: Világ, 1927. 17. 15. jan. 28. p. 14.)
  A lapot Bozsik kitiltatta a Hangya Termelő- és Értékesítő Szövetkezetet helyi nyomdájából, és az újságárusító bódékból is.[7] Az antiszemita újság 1926-ban szűnt meg, a konszolidációval párhuzamosan egyre kevésbé volt közönsége. 1927-ben írta a Gyöngyösi Lapok munkatársa: „…a gyöngyösi polgárság zömét a rombolás, a gyűlölet politikájának megnyerni nem lehet, mert ez a polgárság egyhangúan Bethlen hívének vallja magát.”[8] Három évvel később ugyanez az újság: „Le kell szögeznünk, hogy városunk jelentőségében súlyos felekezeti mozgalmat, felekezeti gyűlölködést nem ismer, egyesek kilengései nem általánosíthatók, és ezeket a szórvány eseteket is erős kézzel nyomta el városunk egyetértésre, békés munkára törekvő polgármestere, dr. Puky Árpád.”[9]
  Az Egri Kaszinónak a korban is sok zsidó tagja volt, a választmányi tagok között azonban már kevesebbet találunk közülük, mint a dualizmus korában. Dr. Brünauer Bálint és Lőw Béla 1931-1933 között, dr. Schwarcz Sándor és Ungár Ignác 1919-1933 között voltak választmányi tagok. A Kaszinó történetéről szóló kötet 1938-ban jelent meg () ekkor egy zsidó választmányi tag sem volt, a rendes tagok között szerepeltek még a város porminens zsidó értelmiségijei, orvosok, ügyvédek, földbirtokosok, bankigazgatók, nagykereskedők, a 255 tag közül mintegy 37, az összes tag 14,5 százaléka.[10]
  A szegregáció, a lakóhelyi elkülönülés a betelepedés kezdeteitől jellemző volt a megye zsidó lakosságára. A nagyobb településeken elsősorban a zsinagóga, a vallási épületek közelében, azonkívül a kereskedők gazdasági érdekeikből következően főként a települések központjában telepedtek le. Ez a jelenség kimutatható mindegyik település tipusban. 1933-ban a Statisztikai Szemle a májusi számát Egernek szentelte. Az 1930-as népszámlálás alapján a statisztikai hivatal kutatói sokrétűen dolgozták fel Eger város sajátosságait, közötte a települési jellegzetességeit is. Kovács Alajos tanulmányában (Eger város népességének fejlődése és összetétele, p. 277-298.) leírta, hogy a város zsidósága a legnagyobb számban a vár körüli negyedben élt, itt a lakosság mintegy 41,8 százaléka, a belváros első negyedében 20,7 százaléka, a második és harmadik negyedben tíz százalék volt zsidó vallású, tehát itt is kiválóan kimutatható a zsidók központban való jelenléte. Összehasonlításképpen közlik az analfabéták arányát Eger lakónegyedeiben, az arány fordítottan arányos a zsidók jelenlétével. Természetesen a központi negyedekben lakott Eger egyéb polgári népességéből elsősorban a nagyszámú állami alkalmazott, egyházi, közoktatási, megyei tisztségviselő is.[11]