Az asszimiláció állomásai

Az asszimiláció fogalma, mértéke, időpontja és teljessége a magyarországi zsidóság történetének egyik legvitatottabb kérdése. Az asszimiláció mai meghatározása: „teljes hozzáidomulás vmihez, beolvadás vmibe (pl. más országba, népbe).”[1] „…összeolvadást eredményező folyamat, amelynek során valamely egyén, vagy csoport, fajta, nemzetiség, nép beolvad, ill. beilleszkedik egy másik embercsoportba, fajtába, nemzetiségbe, népbe, átveszi annak nyelvét, szokásait, normáit, értékeit, saját jellegzetességeit részben, vagy egészben teljesen elveszíti… Kísérőjelensége az akkulturáció és a kisebbségi ellenállás, mert a kultúraátvételi foylamat ritkán konfliktusmentes… A kisebbségek az asszimilációban pusztulásuk veszélyét, de felemelkedésük esélyét is láthatják.”[2] 
  Az 1929-ben kiadott Magyar zsidó lexikon nagyjából ugyanígy határozta meg a fogalmat, ugyanakkor kiemelte, hogy a történelem során az erőteljes asszimilációs hatásokat mindig igyekezett kiegyenlíteni, visszaverni a zsidóság, ugyanakkor az egyes korok kulturális hatásaira mindíg is fogékonynak mutatkozott. „Valahányszor kedvező volt az államhatalom a zsidósággal szemben s jogokat, majd jogegyenlőséget biztosított a számára, annál nagyobb volt az asszimilációra való hajlandóság a zsidóságban.”[3] Ez a hajlandóság különösen a francia forradalom után nőtt meg az európai zsidóságban. Különböző korokban különböző mértékű, erőszakos volt: inkvizíció Spanyolországban, Portugáliában, vegyesházasságok, Észak, Dél-Európában, USÁ-ban, de inkább csak szellemileg. „Kérdés, amellyel kiváló írók foglalkoztak, hogy a zsidóságnak, mint felekezetnek elhagyása… valóban jobban asszimilálja-e az illető zsidót, mintha hiténél és fajtájánál jobban megmarad, de mint államának hű polgára a lakosság szokásait és civilizációját teljesen felveszi nemzedékeken keresztül?” A lexikon válasza nemleges. Az asszimilációról szóló vita napjainban is tart.

 Az oktatás és a kulturális élet

 Az asszimiláció egyik első állomása a nyelvcsere. Palugyay 1854-ben a tiszai járásban élő összes zsidó anyanyelveként a zsidót tüntette fel.[4] (Valószínűleg a jiddist értette alatta.) A beilleszkedés, a nyelvcsere sok nehézséggel járt, ebben folyamatban nagyon fontos volt az oktatás nyelve. A zsidóság évezredek óta nagy gondot fordított az oktatásra, alig akadt olyan zsidó, aki ne ismerte volna a Szentírás szövegét. Az oktatáson azonban egészen mást értettek, mint manapság; az oktatás a vallási ismeretek, a Tóra, a Talmud, majd a XVI. században megfogalmazott Sulchán Áruch, a vallási szokások összefoglalásának tanítását, és magyarázatait jelentette. A tudomány iránt vallásos tiszteletet tanúsítottak, a tudatlanság nagy szégyen volt. A második szentély lerombolása előtt (64-es években) Joshua ben Gamla kötelezőnek tartotta az általános iskolai tanulást. A szétszóratás után a diaszpórában élő zsidó közösségek ezt vallási parancsként vitték magukkal.[5] A gettóban élő csoportok befelé fordultak, ezért elsősorban a teológiai és legfeljebb a foglalkozásuk során szükséges legfontosabb gyakorlati ismeretek képezték az iskolák tananyagát. A szemléleti változást Európában a német felvilágosodás és elsősorban Moses Mendelssohn munkássága indította el.[6]
  A megyében a betelepedéstől kezdve a különböző összeírásokban találkozhatunk a közösség gyermekeit, vallási ismeretekre tanítók neveivel. A héderben (zsidó elemi iskola) már a gyerek három-, négyéves korában elkezdődött. Patai József (Gyöngyöspata, 1882 – Givatajim,1953) író, költő a Középső kapu című könyvében kora gyermekkora hászidikus neveltetését írta le. Édesapja hároméves korában tanította meg imádkozni a nagybetűs imakönyvből, négyévesen került a neves Reb Mojse Raab héderébe, ahol a Biblia tanulásába fogtak. „Az elemi dolgokon már túl voltam, mielőtt még a községi római katolikus elemi népiskolájába kerültem volna. Ezt az utóbbi elemit egyáltalában nem tartottuk fontosnak. ‘Ha tudni fogsz jól Talmudot, olyan élesre köszörülődik az eszed, hogy azokat a semmiségeket (narriskeiten) megtanulod egypár nap alatt.’ Mondogatta melamedünk. /tanítónk/ ‘Mihelyt a gyermek beszélni tud, köteles az apja őt Tórára tanítani.’ – ez a mesterek parancsa.”[7]
  Természetesen a felekezeti elemi iskolák megnyitásával a zsidó vallású gyerekek is megkapták az általános oktatás a vallási ismeretek mellett. A 19. századi felekezeti iskolák rendszere az egyházak és az állam kompromisszumaként jött létre, ezekben a világi tudásanyag dominált. a magyarországi zsidó iskolákat a szabadságharc utáni birodalmi abszolutizmus egy 1851-es rendelete tereli először ebbe az irányba. A kötelező elemi iskolai oktatás az 1868-as XX18. népiskolai törvény nyomán indult meg, addig a felekezeti iskolák gondoskodtak az oktatásról. 1891-ből van adatunk a megyéből a teljes és a zsidó lakosság körében az írni-olvasni tudók számáról és arányáról. 1891-ben Heves megyében írni és olvasni tudott 55.578 férfi, ebből 3861 volt zsidó vallású. 45.602 nő között 3809 volt zsidó vallású. A megye 233.785 fős lakosságából ekkor 10.873 volt zsidó, a nagy gyermekszám miatt a hat éven aluliak számaránya viszonylag magas, mégis a számok a viszonyításra alkalmasak. A teljes lakosságból mindössze 43,78 %, a zsidó lakosságból 71,13 % tudott írni-olvasni.[8] Összehasonlításképpen 1890-ben az egész országban az összes lakosság köréből 44,5 %, a zsidó lakosságból 65,0 % volt az írástudó.[9] A megyei teljes lakosság kevéssel az országos átlag alatt, a zsidó népesség 6,13 %-kal felette volt. (Az egri lakosság még ennél is rosszabb arányban, csak 43 %-ban tudott írni-olvasni.[10])
  A 19. században sorra alakultak a megye nagyobb zsidó népességgel rendelkező településein a zsidó felekezeti elemi iskolák. Az első már 1839-ben Gyöngyösön. 1881-ben a megyében 33.145 tanköteles gyerek közül 2030 volt izraelita, a 185 elemi iskolából 6 zsidó nyilvános és három magániskola.[11] 1893-ban a 43.304 tanköteles korú (6-15 éves) gyermek közül 2211 volt zsidó vallású (2726 református), a 205 iskola közül 11 volt izraelita, ezekben az iskolákban 17 tanító működött.[12] Gyöngyösön viszonylag korán indult meg a felekezeti elemi iskolai oktatás, 1839-ben.[13] 1859-ben Brack Áron alapítványa jóvoltából Talmud Tóra iskolával egészítették ki. Ez a tény mutatja, hogy a vallásos embereket az iskolai hittantanítás szintje már nem elégítette ki. Az elemi iskolát 1886-ban adták át városi kezelésbe, mivel a kettévált gyülekezet nem tudott megegyezni az iskola ügyében.
  A városban elsősorban a katolikus egyház tartott fenn elemi iskolai oktatást, a városi állami iskolában a következő volt az összes, illetve a zsidó gyermekek száma: [14]

   Az 1895 és 1897 közötti nagymértékű létszámcsökkenésre nincs igazán magyarázat.
   Az államilag ellenőrzött iskolázás, ahol a hittan már csak egy tárgy a többi között nagymértékben elősegítette a zsidóság asszimilációját, a nyelvcserét, és a környező társadalom szokásainak átvételét. Különösen az állami elemi, illetve a középiskola, ahol nem zsidó gyermekekkel jártak együtt. Már az 1850-es években a fennálló iskolák áttértek a magyar nyelv használatára.
   Egerben 1855-ben indult meg a felekezeti oktatás, Schwarcz István hitközségi elnök, dr. Schönberger Soma orvos, iskolaszéki elnök és Décsy Mór kezdeményezésére. Az iskola három osztállyal nyílt meg, de már 1859-ben négyosztályú főelemi iskolává bővült, amelyben négy férfitanító és egy női kézimunka-oktató tanított, a tanítás kezdettől fogva részben magyar, részben német nyelven folyt. A Bibliát németre fordították, a beszéd- és értelemgyakorlatok magyarul folytak. Az ötvenes években, a Bach-korszakban az elöljáróságnak nem kis küzdelmébe került, hogy a magyar nyelv tanítását megvédjék a hatóságokkal szemben. A hetenkénti tanórák száma 32 volt, ezekből 12 órát a magyar, 12 órát a héber és 8 órát a német nyelvű tantárgyak tanítására fordítottak. Az iskola az első nyolc esztendő alatt bérelt házban működött.
   1863-ban a hitközség Grünbaum József elnök vezetésével, saját telkén szép, új iskolaépületet emeltetett négy tágas tanteremmel. 1868-ban az új népoktatási törvény életbelépésekor a városi hatóság azt ajánlotta a hitközségnek, hogy iskoláját adja át a városnak azért, hogy azt a városi iskolákkal együtt felekezetnélküli iskolává alakítsa. Dr. Schönberger Soma iskolaszéki elnök javaslatára a hitközség elöljárósága közölte a városi hatóságokkal, hogy nemcsak felekezeti szempontból akarja a jövő nemzedék nevelését biztosítani, hanem miután az iskola minden tekintetben a megye legjelesebb iskolái közé tartozik, a hitközség annak fenntartására a jövőben is hoz áldozatot. 1868 után a tanítási nyelv már kizárólag magyar volt. A német nyelvet csak a harmadik és a negyedik osztályban tanították, heti 2-2 órában. A vallási ismereteket heti 6-8 órában tanították, bibliatörténeten kívül biblia- és imafordítást is. Szombaton és ünnepnapokon nyilvános istentiszteletet tartottak, amelyeken a tanítók felváltva magyarázták a megfelelő tóraszakaszt. A város többi iskolájában a hitoktatást a rabbi és a tanítók látták el. Az iskola sokkal jobb helyzetben volt, mint a többi iskola a városban, azokban 1891-ban egy-egy osztályban 120-137 gyerek zsúfolódott össze, addig az izraelita iskolában négy osztályba járt 160 gyerek, így ott csak átlag negyven jutott egy osztályra. ami Ez ebben a korban viszonylag kevésnek számított, ezáltal hatékonyabb lehetett az oktatás.[1] Ugyanakkor a kisebb létszámú ortodox közösség tagjai inkább a katolikus elemi iskolába járatták gyermekeiket.
   1895-ben 262 tanulója volt az iskolának. A tandíj évi 80 krajcár – 1 forint 40 krajcár között volt, a tanulók 40 %-a tandíjmentességet kapott. Az iskola fenntartása 1896-ban évi 4200 Ft-ba került; ebből 2200 Ft-ot a hitközség pénztárából, 1800 Ft-ot tandíjakból, 200 Ft-ot pedig az adóhivatal által behajtott iskolaadóból fedeztek. Az iskola fennállásától a századfordulóig sem állami, sem városi segélyt nem kapott. Az iskola tanítói voltak 1855-1895 között: dr. Schönberger Lázár, Knöpfler Lipót, Deutsch Soma és Hahn Vilmos. 1896-ban a tanítói kar a következő volt: Lakner Mór igazgató 1855-től, Müller Lázár 1861, Weisz Soma 1880, és Földes-Czigler Teréz tanítók 1882, és Jólesz-Lakner Johanna kézimunka tanítónő 1857 óta dolgoztak az iskolában. A férfitanítók évi 700 Ft, a tanítónők 600 Ft, a kézimunka-tanítónő 400 Ft fizetést kaptak.[2] Az ortodox hitközség kétosztályos Talmud Tórát (tóraiskola), a J’szod Htora Egylet? a hitközség támogatásával pedig egy magasabb fokú talmud iskolát tartott fenn.[3]
   Hatvanban későn alakult meg a hitközség. Nincs adat felekezeti iskoláról, 1885-ben egy magántanító, valószínűleg hittanoktató dolgozott a hitközség alkalmazásában. 1893-ban a községi elemi iskola felügyelő bizottságának elnöke a plébános kanonok, tagja ifj. Deutsch József, Koppély Géza, Ellenbogen Joachim.[4] 1929-ben a Talmud Tórának 37 tanulója volt.[5]
   Hevesen 1855-ben Haas Mihály iskolatanácsos kereste meg a hitközség elnökét, a magániskola helyett nyilvános, állami ellenőrzésű iskola alapítását kérve. 1856. november 1-én ünnepélyes nyílt meg, három tanító vezetésével a négyosztályos elemi iskola, ahol elsők közt a megyében az izraelita iskolák közül magyar nyelven folyt a tanítás. Ebből a Bach-korszakban nem kevés kellemetlenségük származott.[6] Ungár Lipót fakereskedőt a magyar királyi helytartóság nevezte ki tanítónak. Az iskolaszék első elnöke dr. Lőwy Sámuel orvos volt, aki néhány módosabb társával, elsősorban helybeli földbirtokosokkal együtt anyagilag is nagyban hozzájárult az iskola bővítéséhez. 1866-ban 10.000 Ft-ért építtettek saját iskolaépületet. 1896-ban 86 tanuló öt koedukált osztályban tanult, az éves tandíj 2 Ft volt. Évente 4-5 más felekezetű tanuló is járt az iskolába. Rendelkeztek nyári tornahelységgel, könyvtárukban 210 kötet volt található. A szegény gyermekeket felruházó egylet támogatta a tanulókat nemcsak ruhával, de tanszerekkel is. Az iskolaszék elnöke dr. Füvessy József orvos volt. Az ismétlőiskolát a felnőttek is rendszeresen látogatták. Négy, 50-200 Ft összegű alapítvány kötődött az iskolához. Az iskola költségvetése 1895/96-ban 1490 Ft volt, amit részben az államtól, részben a hitközségtől kaptak. Büszkén említették volt tanulóik közül az akkor már Bécsben élő neves író-újságíró, lapszerkesztő Hevesi Lajost, és Hevesi Ödönt, aki a budapesti Első Hazai Takarékpénztár vezérigazgatója volt.[7]
   1862-ből van először adat a pásztói izraelita elemi iskola fennállásáról. A Szent Lőrinc templom északi végénél, az akkori Tóth és Ecsedi utcák találkozásánál állt az épület. 1862-ben két tanerős, két tantermes osztatlan iskola volt, ahol a gyermekek délelőtt és délután öt órát tanultak. A pásztói állami polgári fiúiskolában 1897 – 1907 között a zsidó diákok az összes tanuló 34 százalékát adták.[8] Az elemi iskolát a többi egyházi fenntartású elemi iskolával együtt 1910-ben állami kezelésbe adták.[9] 1924. november 16-án iktatták be hivatalába Deutsch Jenő kerületi főrabbit „lelkes ünneplés közepette”.[10] A következő évben alapította a Talmud Tóra iskolát. Braun Pál földbirtokos és Hevesi Árpád a húszas években nagyobb összegű alapítványt hozott létre a megszűnt iskola újjáélesztésére, sikertelenül.[11]
   Poroszlón a zsidó elemi iskolába 1863-ban 14 fiú és 17 lány járt, a a tanító Friedmann József volt. Az iskolát 1925-ben elegendő jelentkező hiányában zárták be.”[12]
   Tiszafüreden a kisgyermekek vallási oktatására, a Talmud Tóra 1803-tól, a jesíva 1865-től működött.[13] Az állami szinten elismert iskola létrejöttéről Tariczky Endre plébános 1877. szeptemberében tudósított az Eger című megyei lapban. Meghívták az izraelita elemi iskola vizsgájára, amely eddig „zugiskola” volt, ahol német nyelvet, számtant, és vallási ismereteket tanultak a gyermekek. Négy hónappal korábban indult meg az oktatás egy bérelt ház három termében, három osztályban, három tanító vezetésével. Az igazgató-tanító Cserhát Gerzson, aki már tanítóképzőt végzett, és több éves gyakorlattal rendelkezett. Ekkor vezették be a magyar nyelv oktatását is.
   A harmadik osztály vizsgatárgyai a következők voltak: magyar olvasás, írás, nyelvtani elemzés, magyar történelem, földrajz, természetrajz, számtan. A második osztályban is tanítottak magyar nyelvet, amely Tariczky szerint „kezdetleges, de az eredmény így is feltűnő.” Leírta az iskola berendezését is, ami mindössze néhány falitáblából, Magyarország térképéből, egy-egy íróasztalból és néhány lócából állt. Az iskola költségvetése évente 1240 Ft volt; 140 a házbér, 1100 a tanítók fizetése, amihez a hitközség mindössze 150 forinttal járult hozzá. A többi költséget a szülők és Ungár Lipót jómódú vaskereskedő állta, akinek a megemlített legjobb tanulók között volt több gyermeke is. A leányiskola Weisz Karolina vezetésével működött, aki korábban náluk volt magántanár. Az iskolában tíz leány tanult magyar, francia, német nyelvet és kézimunkát a tanítónő bérelt házában, a későbbi tudósítások koedukált iskoláról szólnak.[14]
   1889-ben írta a Tiszafüred és Vidéke: „A helybeli izr. hitközség igen célszerű vásárlást tett közelebb, amennyiben megvette iskolának az un. Gáspár-féle házat 4400 forintért… Rosinger Lajos birtokos és hitközségi elnök 2000 forintot előlegezett”.[15] Az iskola felügyeletét az iskolaszék látta el, melynek tagjai a hitközség legtekintélyesebb tagjai közül kerültek ki. 1895-ben Klein Zsigmond gazdag fakereskedő volt az elnöke. Az iskolaszék rendszeresen támogatta a szegény sorsú tanulókat, ingyen tankönyvekkel, taneszközökkel; emellett télire meleg ruhát, lábbelit adományoztak számukra, az év végi vizsgák alkalmából a jó tanulókat könyvvel jutalmazták. 1892-ben az újság az iskola gyermekműkedvelő előadásáról tudósít; Lilienfeld Ignác igazgató-tanító rendezésében a tanulók részleteket adtak elő a Mátyás király című színműből. Az iskolateremben állították fel a színpadot, a nézők a szülők voltak. Az előadás célja az önművelés és a hazafiságra való nevelés volt.[16] A címszerepet Lőw Béla játszotta, aki negyven évvel később Egerben volt bankigazgató. Kúti József nyugdíjas iskolaigazgató így emlékezik vissza az iskolára: „Itt színvonalas oktatás folyt, keresztény gyerekek is szívesen iratkoztak be oda, remélve a magasabb oktatás-nevelés eredményét.”[17] „Az iskolaszék elnöke Blau Albert kefegyáros volt, az én időmben kb. 80 gyermek tanult ott. A vallási felügyeletet a rabbi látta el.”[18]

   A verpeléti elemi iskola a századfordulón még működött, a Heves Megyei Levéltárban még megtalálható néhány iskolai osztálynapló. Az iskolában 1918 után szűnt meg az elemi oktatás, 1929-ben 25 fős jesívát tartott fenn Pollák József rabbi.[1] 
   1844/45-ös tanévig mindössze egyetlen zsidó vallású tanulóról szól az egri katolikus ciszterci gimnázium történetírója, 1863-ban a 497 tanulóból már 43 volt izraelita vallású. Az Egerbe betelepedett, feltörekvő zsidók igyekeztek gyermekeiket az emancipáció előtt is értelmiségi pályára adni. Az egri nyilvános katolikus (tanító)képezdébe 66 katolikus és két zsidó tanuló járt. [2] Az 1850-es, 60-as években volt nagyobb arányú volt a gimnázium tanulói között a zsidó vallásúak létszáma. A hitközség 1869-ben bízta meg Schlesinger Dávid rabbijelöltet, hogy a zsidó tanulóknak „édes hazánk szép nyelvén” adja elő a hittant. A zsidó tanulók a minisztérium által megállapított ünnepeken fel voltak mentve az előadások látogatása alól. Az egri ortodoxok kérték a szombati napokon az írásbeli munka alól való felmentést, ezt a katolikus gimnázium tanári kara már túlzásnak találta, és nem éppen filoszemita indoklással okolta meg az elutasítást: „…ezzel a többi tanulót feszélyezik és az intézeti vizsgálatok, érettségi írásbelik rendjét megzavarják. Ha nem akarnak írni, legyenek magántanulók.”  [3]Az 1892/93-as tanévben a gimnáziumban a 408 tanulóból 37 volt zsidó.[4] A tandíj nem volt kevés: 1880-ban tíz forint, 1912-ben a felvételi díj 12 korona, az éves tandíj 50 korona. 1912-ben a 466 tanulóból 18 volt zsidó, 4,8 %, és ez az arány a következő tíz évben nagyjából jellemző az intézményre.[5] A zsidó gyerekeket inkább a gyakorlatiasabb reáliskolába adták: Egerben 1892/93-ban a 119 tanulóból 62 volt izraelita. [6]

   A gyöngyösi ferencesrendi gimnáziumban nagyobb arányú volt a zsidó tanulók aránya. [1]

   A líceum jogi akadémiáján 1893-ban a Hevesvármegyei Hírlap 16 kiváló tanulót említett, közöttük volt Adler Artúr, Grőber Aladár, Halász Aladár, Schwartz Artúr, Grunden Dezső. Az egri jogász segélyező egyesület választmányi tagja volt Reiner Soma , Fischer Mihály (Ő egy báró), Dr. Schwarcz Artúr.[1]
   1893-ban az első egri zeneiskolát a zsidó származású, az egri székesegyház karnagyaként működő Lányi (Langsfeld) Ernő alapította, az általános zenetan- és zenetörténet tanára Bergmann Ágost, a hegedűtanár Hirsch Hugó volt.[2] 

 A Heves megyei zsidóság foglalkozási megoszlása, helye a megye társadalmában

   A megye zsidó lakossága történetének, a modernizációban játszott szerepének megértéséhez nagyon fontos a foglalkozási megoszlás vizsgálata. A modernizáció megindulása előtt, a bomló rendi társadalomban elsősorban a kereskedelemben töltöttek be domináns szerepet, illetve a helyi földesúri és községi haszonvétek árendálásában, ami általában összetetten tartalmazta a helyi kocsma, szatócsbolt, esetleg némi föld bérletét, illetve a helyi hitelező szerepét. Ezután áramlottak be fokozatosan a mezőgazdaságba és az iparba, illetve az értelmiségi pályákra. Részletes adatsorunk 1910-ből van, aminek alapján tájékozódhatunk a megye keresőihez viszonyítva a zsidóság foglalkozási megoszlásáról az első világháború előtt.
   A következő táblázatban összehasonlításképpen egymás mellé állítottam a magyarországi és a Heves megyei zsidó lakosság százalékos arányát mutató adatsort: 1910-ben Heves megyében a lakosságnak mindössze 3,6 %-a volt zsidó vallású, szemben az országos 5,0 %-os arányszámmal.[3] A táblázat szerint a megye és az ország zsidó lakosságának foglalkozási szerkezetében hasonló arányok észlelhetőek, ez még fokozza a helyi zsidóság gazdasági és társadalmi súlyát, az egyes fontos gazdasági és értelmiségi foglalkozások terén a felülreprezentáltságot, ami Trianon után igen sok társadalmi feszültség forrása lett.

Ezek a foglakozási arányszámok természetesen nem tükrözik a tulajdonosi részvételt az iparban, illetve a mezőgazdaságban. Az őstermelésben[1] még az országos arányszámot is alulmúlja részvételük a megyében. A bányászatban valamivel magasabb a létszámuk, mivel a Mátrában nem egy bánya volt zsidó tulajdonban, illetve a magántisztviselők a különböző bányászati cégeknél is alkalmazásban voltak. Az iparban az országosnál valamivel kevesebb, a kereskedelem és a hitelélet területén azonban magasabb, az országos 51,8 %-ot is felülmúlva 58,5 % az arányuk. A bányászat, ipar és forgalom összegzi az előzőeket, itt valamivel kisebb a jelenlétük az országosnál. A következő táblázat részletezőbb, a mezőgazdasági tulajdonviszonyokat jobban tükrözi, az iparban és a kereskedelem egyes területein pedig az arányokat.

[1] 1910-ben az őstermelésen a mezőgazdaságot, az erdészetet és a halászatot értették. Kovács Alajos. 1922. 70 l.

Heves megye gazdasági életében a legfontosabb szerepet a mezőgazdaság játszotta. 1930-ban a megye 139.283 kereső lakosából 93.987, azaz 67,3 % megélhetését adta. 1933-ban 47 100 holdon felüli bérlő és 186 100 holdon felüli birtokos volt a megyében.[1]
   Legmagasabb az arányuk az előző táblázatnak megfelelően az önálló kereskedők, és a kereskedelmi segédszemélyzet között, az előbbieknél 3,5, az utóbbi csoportnál a legnagyobb az eltérés az országos arányhoz képest, +9,0 %. Elsősorban a nagy- és középbirtokosok között volt a részvételük magas, társadalmi besorolásuk folytán, a kisbirtokosok között minimális, ezek általában egyéb tevékenységük mellett rendelkeztek némi földdel.

   A megyében az orvosok és az ügyvédek között még az országos arányt is meghaladó mértékben voltak zsidó vallásúak, ebből fakadt az igazságszolgáltatásban és a közegészségügyben betöltött magasabb arányuk is. A magántisztviselők szintén felülreprezentált az országos átlagnál, ezt elsősorban a nagyobb ipari cégek, és földbirtokok zsidó tulajdonlása okozhatta. A közigazgatásban és tanügyben igen kevesen voltak, az országos átlagot is alulmúlja részvételük. A társadalomban a vagyonuk szerint betöltött helyükre a virilis listák adnak tájékoztatást.[1] 1883-ban ezek alapján 205 tagjból 46 volt zsidó, elsősorban kereskedők és birtokosok. A legelőkelőbb, a 23. helyen Schwartz Herman állott, 30. Weiszberger Ignác, 34-ik a gyöngyösi Braun Mózes, 36. Spitzer László (1851-1907) kereskedő, Engel Jónás földbirtokos a 47. Kánitz Lipót a 181. helyen állt.[2]
   1894-ben a legtöbb adót fizetők megyei listáján az első helyen Samassa József bíboros érsek állt 34.151 Ft, a 3. helyen már a hatvani birokos és gyáros ifj. Deutsch József 5.628,58 Ft, a 19. helyen a dormándi Engel Jónás földbirtokos 2.251,70 Ft adóval. A 210 fős listán 48 zsidó nevet találunk, többségük földbirtokos, illetve nagykereskedő, öt szellemi foglalkozású, mint a lista 47. helyén lévő Brünauer Endre hevesi főjegyző, a 61. az egri dr. Máder Miksa gyógyszerész, a 72. dr. Menczer Ignác orvos, az ő adójuk kétszeresen számított.[3] 1907-ben a ugyanitt az első helyen Samassa József bíboros érsek állt, 68.984 korona, a másodikon gróf Károlyi Mihály 61.613 korona, a negyedik helyen Hatvany-Deutsch Sándor 12.729 korona adóval. A 210 virilis megyei bizottsági tag közül már több mint az egyharmad, 77 volt zsidó vallású.[4]
   A megyében a legnagyobb szerepe Gyöngyösön volt a zsidóságnak, ezt tükrözi a 1874-1896 közötti városi képvislőtestület virilis tagjainak a létszámát mutató táblázat is. A képviselőtestület összes tagja nyolcvan fő volt.[5]

A megye zsidóságának társadalmi rangsorában az első helyet kétségkívül a Hatvany-Deutsch család foglalta el; rangjuk, országos szerepük, birtokaik, vagyonuk és befolyásuk alapján, sok szállal kötődtek Heves megyéhez, illetve Hatvanhoz.

  Deutsch Ignác 1867-ben vásárolt birtokot Hatvanban, amit fiai 1889-től kezdve ipari központtá építettek ki. Természetesen csak korlátozott mértékben tekinthetjük őket megyei illetőségűnek, hiszen a tulajdonukban lévő Grassalkovich-kastélyon kívül Budapesten palotáik, két más megyében birtokaik voltak. Vállalkozásaik pedig nemcsak Magyarországon, hanem külföldön is jelentősek. Azonban a legnagyobb birtoktest Heves megyében terült el, és a megye amúgy igen kezdetleges és elmaradott ipari szerkezetének modernizálásában, modern mezőgazdasági nagyüzemei létrehozásában, és Hatvan kiépítésében egyaránt domináns szerepet töltöttek be. A „többlakiság” pedig jellemző volt a nagypolgárságra és az arisztokráciára egyaránt. A család szerepe nemcsak a megye, hanem a hatvani zsidó közösség történetében is meghatározó jelentőségű.
  A család története tipikusan tükrözi a XIX-20. század konjunktúráját, a lehetőségeit maximálisan kihasználó, felemelkedő zsidó nagypolgárság sorsát. Az első ismert ős, az ország nyugati részén, Kőszegen élő Deutsch Ábrahám a fejlettebb, felvilágosultabb, nagyobb tőkével rendelkező nyugati zsidóság képviselője volt. A napóleoni háborúk gabonakonjunktúrája lehetőségeit felismerve áttelepült Aradra, a dél-magyarországi gabonakereskedelem központjába, ahol szatócsüzletet nyitott, s gabonával és más terményekkel kereskedve megteremtve a vagyon alapját. Fia Ignác (1803-1873) apjához társult, különböző arisztokrata családokkal kereskedett, hitelt nyújtott számukra. Elsőként vett részt a biztosítási üzletágban, majd a hitelüzletben, a szabadságharc idején Aradon nemzetőr. 1852-ben a család Pestre költözött, 1856-tól Ignác nagykereskedői jogot kapott Bernát fiával együtt. Az 1850-60-as években több vasútépítés fővállalkozói. A Brüll és a Kohner családokkal együtt részt vettek a Concordia Gőzmalom alapításában. 1867-ben vásárolta meg a hatvani uradalmat 460.000 Ft-ért. Az 1873-as tőzsdekrach idején másokkal ellentétben a család megerősítette helyzetét. Halálakor vagyona 2.371.570 Ft.[1]
  Ignác két fia: József (1824-1903) és Bernát (1826-1893) 1879-ben közkereseti társaságot alakított, Deutsch Ig. és fia néven (DIF) (Ld. Központi Értesítő, 1879 4. 52.) amely egészen a családi részvénytársasággá való átszervezésig ebben a formában működött.[2] Ugyanebben az évben a Bosznia-Hercegovinai hadjárat szállítóiként szerzett érdemeik elismeréseként nemességet kaptak. A másfél milliós alaptőkéjű Concordia malom részvényeinek nagy részét 1879-re megszerezték, Bernát 1882-ben már a malom társaság alelnöke volt. Ugyanakkor négy pesti nagybank, és a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. vezetésében is szerepet vállalt.[3]

  A malomválság hatására fordultak a cukoripar felé, 1881-ben szintén a Brüll és a Kohner családdal együtt átvették és modernizálták a nagysurányi cukorgyárat Nagysurányi cukorgyár és finomító rt. néven. A hatvani cukorgyárat Deutsch Ignác és Fia Hatvani Cukorgyára néven 1889-ben alapították, az alapításban József fia, Sándor is részt vett. Ebben az időben Hatvanban Józsefnek 3062 kh., Sándornak 3058 kh. birtok szerepelt a nevén.[1] 1893-ra a hatvanival együtt a nagysurányi gyárban való részesedésen kívül, három cukorgyár (az oroszkai és a sárvári) volt a saját tulajdonukban, és egy Bécs melletti cukorgyárban is részesedésük volt. Bernát 1893-ban hunyt el, vagyona halálakor 4.391.653 Ft volt. Hét gyermeke volt, három fiú és négy lány. Bernát József nevű fia lesz unokatestvére, Sándor üzlettársa. Sándor 1894-től elnöke az általa alapított Magyar Cukorgyárakosok Országos Egyesületének. 1898-tól Sándor és József kormánytanácsadóként szerepeltek, az országot képviselték a nemzetközi cukoripari szervezetekben, ami sok jól felhasználható információt is jelentett. Sándor 1902-ben Chorin Ferenccel alapította meg a Gyáriparosok Országos Szövetségét, aminek 1902-től Sándor, majd 1904-től József lett az alelnöke.

[1] Összes birtokuk a Nógrád és Pest-Pilis-Kiskun megyei birtokokkal együtt 16.674 kh. Koncz-Halmos. 1980. 9-13 l.

  1904-re már csaknem mindegyik budapesti nagybank igazgatóságában részt vettek a család tagjai. A családi birtokok nagyrészt Sándor nevén voltak, elsősorban a cukorgyárak cukorrépa igényeit elégítették ki. A család tagjai 1908-ban kapták meg a bárói címet.[1] József 1910-től volt főrendiházi tag, 1913-ban halt meg, vagyona halálakor 9.349.859 korona.
  A családi vállalkozásokban részt vett Bernát fia, Béla (1866-1933), aki Bécsben élt, többek között tagja volt a hatvani cukorgyár igazgatóságának, feleségének Taussig Klárának apja Theodor Ritter von Taussig, az Osztrák Általános Földhitelintézet igazgatója, és az Osztrák-Magyar Államvasut elnöke volt. A család gyermekeit a nagybirtokos és nagypolgári családok sarjaival házasította össze, például Bernát lánya, Adél báró tornyai Schlossberger Nándorhoz ment feleségül, a családnak csak Turán 26.000 kh. birtoka volt.[2] Fontos szerepet töltött be a családi vállalkozásokban, és a hatvani cégekben is Hirsch Albert, Irén nevű lányának a férje. Deutsch Bernát unokája volt Koppély Géza nagybirtokos és nagyiparos, , aki szintén részt vett a hatvani cukorgyár vezetésében és mezőgazdászként az összes birtokot termelését szervezte a magyar méhészet és a baromfitenyésztés terjesztése mellett.
   Rajta kívül Bernát fia, Károly (1863-1944) és unokája Endre (1892-1961) vették ki a legnagyobb részt a család 20. századi üzleti sikereiből. A negyedik nemzedék jó néhány tagja elfordult az üzleti élettől, művészettel, illetve kutatással foglalkozott, miközben a családi társaságban megvolt a maguk részesedése. József unokája volt Lesznai Anna író. Hatvany-Deutsch Sándor fiai voltak Hatvany Lajos, Kossuuth-díjas író, az „utolsó mecénás” és Hatvany Ferenc festőművész, műgyűjtő. Mindhárman fontos szerepet töltöttek be a magyar kulturális életben jelentős mecénási tevékenységük révén is.

Hatvany Deutsch József lánya volt Hatvany Lily írónő, fia, Hatvany Bertalan, aki 1939-ig vett részt az üzleti életben, majd emigrált, és neves Távol-Keleti orientalistaként dolgozott tovább.[1]
A közkereseti társaságot 1908-ban alakították át családi részvénytársasággá.[2] Hatvanban nagyon sokat tettek a város szépítéséért, 1894. áprilisában a kisdedóvásról szóló törvény megjelenése után ifj. Hatvany-Deutsch József értesítette Hatvan város elöljáróságát, hogy édesanyja, özv. Deutsch Bernátné Weiss Laura emlékére községi kisdedóvodát épít, s azt a város tulajdonába átengedi.[3]
1909-ben 23.000 koronát adtak városépítési célokra, többek között útépítésre, artézi kutak fúrására, fásításra, illetve védőoltásokra. A hatvani cukorgyárban a német, szlovák származású szakmunkásoknak igyekeztek megfelelő fizetést és körülményeket teremteni. Több munkástelepet építtettek, elemi iskolát, óvodát, üzleteket tartottak fenn a telepek ellátására. A gyárban nyugdíj- és betegbiztosítási pénztár működött. A segéd- és idénymunkások helyzete sokkal kedvezőtlenebb volt, mindez komoly szociális feszültséghez vezetett. 1918 őszén a család a kirobbanó zavargások elől elmenekült a városból.[4] Trianon a családi vállalatok számára is a piac beszűkülését jelentette, ennek ellenére a két világháború között a termelés tekintetében a hatvani cukorgyár az országos cukortermelésben az első két hely egyikén található.
1933-ban a részvénytársaság harminc cég részvényeit őrzi, ez az 1940-es évek elejére háromra fogyott. A hatvani érdekeltségeikhez tartozott a Hatvani Azbesztfedőpalagyár Rt., a Concordia gőzmalom, javítóműhely, az 1934-ben létrehozott Hatvani Paradicsomkonzervgyár Kft, és a birtokaikon működő Hatvani Növénynemesítő Rt. 1938-tól a zsidótörvények következtében beszűkültek lehetőségeik, a hatvani gyár igazgatóságát is keresztényekkel töltötték fel, a földkisajátítások 1942-re már a cukorgyár létét fenyegették. Az úttörő jelentőségű paradicsom feldolgozó üzemet 1944. nyarán végleg bezárták, a család tagjai közül többen Auschwitzban haltak meg, másoknak sikerült emigrálniuk.[5]
Összefoglalásként elmondhatjuk, hogy a család egyes üzleti érzékkel rendelkező tagjai mindig felismerték a kor kínálkozó lehetőségeit: előbb a terménykereskedelem, majd a mezőgazdasági feldolgozó üzemek (a malom-, a cukoripar, a konzervgyártás) területén, ugyanakkor a hiteléletben is nagy szerepük volt, így biztosítva vállalkozásaik hiteligényét. Nagybirtokaik révén részt vettek a mezőgazdaság modernizációjában, illetve az országos ipari szervezetekben, és az országos politikában is aktív szerepet vállaltak. Családi kapcsolataik mindebben segítséget nyújtottak számukra. A földbirtok, a nemesi, majd a bárói cím az arisztokráciába való felemelkedést jelentette. Ehhez járult hozzá, hogy a család tagjainak egy része áttért, majd az I. világháború után, az erősödő antiszemitizmus hatására hárman, köztük Hatvany Lajos, és Hirsch Albertné Hatvany Irén is visszatértek őseik hitére. A családnak a hazai iparban és mezőgazdaságban játszott nagy szerepe mellett származásuk miatt a főrendiházi tagságon kívül egyéb politikai szerepe nem lehetett. A zsidótörvények a család számára is a gazdasági hanyatlást hozták.

Az értelmiség 

„A zsidóság – a könyv népe” A tudással, a vallási ismeretekkel, a Talmuddal foglalkozó tudós emberek évezredek óta a legnagyobb tiszteletnek örvendnek körükben. Ez a tény, a kiegyezés után megadott feltörekvési lehetőség, és az eddig visszafojtott érvényesülési vágy következtében egyre több zsidó család oktatta gyermekeit. A megye középfokú tanintézeteiben arányszámukat jóval meghaladó mértékben tanultak. Amelyik zsidó család megengedhette magának, sokszor erején felül is taníttatta gyermekét. Az orvoslás a zsidók között nagy hagyományokkal bírt. A Habsburg Birodalomban II. József engedélyezte a zsidóknak az orvosi egyetemeken való tanulást. A pesti egyetemen a 19. század közepéig nem sok zsidó orvostanhallgató tanult, a század második felében, különösen 1867 után nőtt meg jelentősen a számuk. Elsősorban az orvosi, az ügyvédi és az újságírói pályát választották, mivel a politikusi, köztisztviselői pálya csak nagyon kevesük előtt nyílott meg, a politikusi pályát az arisztokraták, a földjeiket még őrző nagybirtokosok, a közigazgatási pályát részben a több nemzedék óta hivatalnok pályán lévő családok sarjai, részben a földjeiket vesztett és nem kis részben közszolgálatot vállaló dzsentrik őrizték féltékenyen. A „műveltségi” középosztályba legkönnyebben az iskoláztatás által lehetett bekerülni, ez is az asszimiláció és a társadalmi beilleszkedés egyik útja volt. Gyöngyösön más településeknél nagyobb arányban végeztek a zsidó fiatalok középiskolát, valószínűleg azért, mert a városban nagyobb volt a zsidók társadalmi, gazdasági súlya, mint az elsősorban megyeközpont, iskolaváros, és katolikus központ Egerben, ahol az értelmiség nagy része a dominánsan katolikus köztisztviselők, közalkalmazottak közül került ki. 1893-ban Gyöngyösön a város 11 orvosából 8, a 18 ügyvédből 5, 1909-ben 15 ügyvédből 10, 9 orvosból 7, 3 gyógyszerészből 2 volt zsidó származású.[6]
   1910-ből százalékos, 1920-ból abszolút számok állnak a rendelkezésünkre a megye zsidóságának foglalkoztatási adatairól.[7] Az országos átlagnál is magasabb a zsidó orvosok és ügyvédek aránya, viszont a közigazgatásban országosan résztvevő 5,2 %-nál alacsonyabb, mindössze 4,0 % az arányszámuk, ugyanígy a tanügyben, az országos 9,6 %-kal szemben 6,8 %. Ez utóbbit az izraelita iskolák viszonylag alacsony száma magyarázza, A megyében dominánsan egyházi, elsősorban katolikus elemi, egyházi és állami polgári és középiskolák tanári karában nem, vagy csak elvétve volt található zsidó vallású pedagógus. Az innen elszármazott kevés középiskolai tanárnak is előbb-utóbb el kellett hagynia a pályát.
   Érthető módon a numerus clausus előtt a tudományegyetemek bölcsészkarán jóval kisebb arányban voltak zsidó vallású hallgatók. Részben a nagyobb keresettel és elismeréssel járó pályák (orvos, ügyvéd, mérnök), részben a számukra nehezebben elérhető középiskolai tanári kinevezés okozta ezt a kisebb arányt. A megyében a gazdasági és ipari tisztviselők aránya magasabb az országosnál, ennek a magyarázata lehet a zsidó tulajdonban lévő mezőgazdasági és ipari nagyüzemek nagyobb aránya a megyében. Az igazságszolgáltatás tartalmazta a bíróságokon államilag alkalmazott bírák, ügyészek, az igazságügyi tisztviselők, díjnokok mellett az ügyvédek, ügyvédsegédek és írnokok számát is. Az utóbbi három kategória lehet az oka az országosnál valamivel magasabb aránynak. Egyébként a megoszlásra csak országos adatokat közöl Kovács Alajos:

Bírák, ügyészek: 3,8 %; igazságügyi tisztviselők: 6,9 %; díjnokok 5,7 %; ügyvédek: 45,2 %; ügyvédsegédek 43,5 %; ügyvéd írnokok: 27,9 %[8]

Nagyon sok zsidó ügyvéd nevét ismerjük, akik nemcsak ügyvédi munkájukkal, hanem egyéb tevékenységükkel is nagyban hozzájárultak a megye gazdasági, kulturális, társadalmi életéhez. Dr. Alföldi (Schwartz, BM. 23513—81.) Dávid 1859-ben született Egerben, ő is az elsőként betelepedő Schwarcz István családjából származott, egyik testvérének volt a fia. 1883-ban végezte el a budapesti jogakadémiát, a következő évben nyitotta meg ügyvédi irodáját szülővárosában.[9] 1927-ben az egri ügyvédi kamara elnöke, harcos újságíró volt, tagja a megyei és a város képviselőtestületnek, és számtalan cég vezetésének. Jogtudománnyal és a büntetőjoggal foglalkozó cikkei az országos szaklapokban is rendszeresen megjelentek. 1928-ban, halála utána az alispán nekrológjában „törvényhatóság értékes tagja”-ként búcsúztatta.[10] A megyei ügyvédi kamara vezetősége és a válaszmányi tagok nagyrészt zsidók voltak.[11] Dr. Gerő Gyula hevesi ügyvéd, tb. vármegyei főügyész 1894-ben született Szolnokon, a világháborúban a fronton szolgált, orosz hadifogságba esett, majd hazatérve Budapesten végezte el az egyetemet, 1923-ban került Hevesre. 1936-ban a helyi NEP titkára, a községi képviselőtestület tagja volt.[12] Dr. Setét (Schwartz) Sándor 1865-ben Egerben született, 1890-ben nyerte el ügyvédi diplomáját. Ebben az évben nyitotta meg irodáját szülővárosában. „Mint tekintélyes ügyvéd a város és a vármegye egyik vezéregyénisége volt. 1913-ban kapta meg királyi tanácsosi kinevezését. Mint aktív újságírót belső barátság fűzte Gárdonyi Gézához. A Hatvany családnak és több iparvállalatnak volt ügyésze. Az egri színház megalapítása ő hozzá fűződik. 1925-ben hunyt el.”[13] 
   Dr. Alföldi Béla ügyvéd 1891-ben Egerben született, Budapesten végezte el az egyetemet. Az első világháborúban 36 hónapot töltött a fronton, többféle háborús kitüntetése volt, többek között ezüst katonai érdemkeresztet. 1936-ban tagja volt a megyei törvényhatósági bizottságnak, az egri képviselőtestületnek, a az Egri Önkéntes Tűzoltó és Mentő Egyesület parancsnoka, az egri ügyvédi kamara választmányi és fegyelmi bizottságának a tagja.[14]

Dr. Gyöngyösi Sámuelnek, Gyöngyös város tiszti orvosának fia, József 1865-ben született. Jogi diplomáját a budapesti egyetemen szerezte, két évig a neves pesti ügyvéd, és politikus Mezei Mór irodájában dolgozott. 1895-ben a Budapesti Ügyvédi Kör titkára, később elnöke lett. 1914-től tagja volt a Kúria ügyvédi tanácsának, 1922-ben kormányfőtanácsossá nevezték ki. Jogtudományi lapokban sok cikke jelent meg.[1]
A közigazgatásba csak elvétve sikerült bekerülniük; néhány helyen mégis volt zsidó vallású jegyző, például Hevesen évtizedeken keresztül az egri orvosi családból származó dr. Brünauer Emil, aki 1852-ben Egerben született.

   Itt végezte középiskoláit, majd a jogot is. 1882-ben Babits Béla közjegyző helyettese lett, majd 1898-tól Heves királyi közjegyzője. Évtizedeken keresztül tagja volt a megyei törvényhatósági bizottságnak, a községi képviselőtestületnek, az iskolaszék elnöke, a hitközség elöljárója volt.[1] Weisz Mór 1881-ben született, Váraszón 1914-től dolgozott körjegyzőként, érdekes módon 1931-ben a Levente Egyesület elnöke is volt.[2] 1939. júliusában közli a megyei hivatalos lap, hogy kérte nyugdíjazását egészségi állapota miatt. Heves megye törvényhatósági bizottságának 1905 elejétől volt tagja, 33 és fél év szolgálati időt igazoltak a számára.[3] Gyöngyösön a múlt század utolsó éveiben két zsidó városi tanácsos is dolgozott: Dudás (Deutsch) Adolf és Taposy Márton. Dudás Adolf a város alpolgármestere is volt, ez volt a megyében a zsidó vallású lakosság legmagasabb közjogi rangja, nem véletlen, hogy éppen Gyöngyösön. Aktív részt vállalt a város társadalmi, kulturális életében, újságíróként, és a különféle egyesületek vezetőségi tagjaként is. Dr. Kálmán Manó 1873-ban született Egerben, jogakadémiát végzett, pénzügyi főtanácsosként ment nyugdíjba 1935-ben.[4]
   Már a türelmi adóösszeírásokban megtalálhatjuk több sebész (chyrurgus) nevét. Hevesen kettő is működött.
   1876-ban Gyöngyösön a hét praktizáló orvos közül négy volt zsidó vallású; Dr. Fischer Fülöp (1837-1900) Bécsben született, ott is végezte el az egyetemet, „vaspályai” (m. kir. államvasúti pályaorvos) orvosként dolgozott, de a Gyöngyösi Takarékpénztár Egyesület igazgatója is volt halálakor. Dr. Gyöngyösy Sámuel 1826-ban született, Budapesten szerezte diplomáját, 1853-ban a város főorvosa volt. Dr. Schönfeld Lipót városi tisztifőorvos 1838-ban, Dr. Schönfeld Mór 1842-ben született, Lipót Bécsben, Mór Grazban szerzett diplomát. A sebészek közül egy sem volt zsidó vallású, a 14 okleveles bába között azonban öt zsidó vallású is volt, akik közül három Pesten, egy Bécsben, egy pedig Kolozsváron tanult.
   Hatvanban egy orvos működött, Dr. Klein Lipót, aki 1846-ban született, Budapesten szerezte diplomáját, és vaspályai orvosként is praktizált. Hevesen mindkét orvos zsidó volt: Dr. Blau Henrik (1840) és Dr. Füzessy József (1846) Heves vármegye v. tb. tiszti főorvosa. Mindketten Bécsben végezték el az egyetemet.[5]

  Tiszafüreden dolgozott 1852-től haláláig Dr. Menczer Ignác orvos, gyógyszerész, aki 1821-ben született Vízkeleten régi orvos családból, Pesten járt egyetemre, részt vett a szabadságharcban. 1882-ben a közbirtokosság hálából neki ajándékozta szolgálati lakását, 1902-ben 50 éves jubileumán ezüst receptet kapott, a városban a társas élet egyik oszlopos tagja volt. Egészen 1905-ben bekövetkezett haláláig praktizált. Dr. Schwartz Sándor 1863-ban Egerben született, majd szülővárosában érettségizett, Budapesten 1887-ben avatták doktorrá. 1890-ben nyitott magánrendelőt szülővárosában, 1935-ben a Magyar Országos Orvosszövetség megyei tiszteletbeli elnökévé választották.[1] Az első betelepülő Schwarcz István unokaöccse volt.
  Dr. Vahl Andor 1871-ben született Hevesen, 1894-ben végezte el az egyetemet Budapesten, 1899-től dolgozott Hevesen, 1902-től járási tisztiorvosként. Az I. világháború alatt 80 fős hadikórházat vezetett. Fontos szerepet játszott a közegészségügyi ismeretterjesztés terén, ismeretterjesztő előadásaival, a helyi lapokba írott cikkeivel.[2] 1936-ban ment nyugdíjba. A Vöröskereszt Egylet vezetőorvosa, a Hevesvármegyei Automobilosok Egyesülete igazgatósági tagja volt. 1928-ban megalapította a Hevesi Stefánia Anya és Csecsemővédő Intézetet 136-os Védőintézete az Ő kezdeményezésére létesült. Ez napközi otthont is fenntartott. Néhány év alatt „nagymértékben sikerült csökkenteni a gyermekhalandóságot.” [3]
  Másutt is komoly szerepük volt a megye zsidó vallású orvosainak az egészségügyi ismeretterjesztésben. 1881. november 9-én Gyöngyösön a gimnázium nagytermében tartott felolvasást dr. Kohn Antal gyermekorvos a diftériáról, az előadás szövege megjelent a Gyöngyösi Lapok c. hetilapban is. Az ismeretterjesztő előadás irodalmi magyar nyelven íródott.[4] 1891-ben a megyei gyógyszerészegyesület közgyűlésén már megyei főorvosként a „A népesedés csökkenésének eddig titokban tartott okairól és ezeknek következményeiről” tartott előadást.[5] 1893-ban Gyöngyösön a 11 orvosból 8 volt zsidó. 1929-ben Egerben 17, Gyöngyösön 15, Hatvanban 7, Hevesen 3, Tiszafüreden 3 orvos dolgozott.[6]
  A sajtó területén jó néhány zsidó lapkiadó, szerkesztő és újságíró működött a megyében is, most csak a teljesség igénye nélkül közlök néhány kiragadott példát. 1909-ben Gyöngyösön négy hosszabb ideje működő újság jelent meg, abban az évben kettőnek volt zsidó a szerkesztője: az 1879-ben induló Gyöngyösi Közügynek a harmadik számtól csak Közügy a címe, de tartalmában változatlan. Felelős szerkesztője Lovczányi Pál, társszerkesztője Weinberger Soma, aki később Visontai Soma néven lett (1854-1925) jogi doktor, ügyvéd, udvari tanácsos, újságíró. A lapot Kohn Mór nyomdájában nyomták. 1880. szeptembertől ugyanez a lap Gyöngyösi Lapok címmel jelent meg és már nemcsak társadalmi, szépirodalmi, gazdasági és politikai hetilap volt, hanem Heves vármegye és a Jászkerület Gazdasági Egyesületének hivatalos közlönye is. Ezeknek Kohn Mór a nyomdája. 1905. márciusától a főszerkesztő és laptulajdonos Rigó Lajos, a felelős szerkesztő Székely (Fried) Jenő (1871-1935). Gyöngyösi Köz-ügyek címmel, 1904-től évtizedeken keresztül Székely Jenő szerkesztette. (Kapor Elemér: Adatok Gyöngyös sajtótörténetéhez. In.: Tanulmányok Gyöngyösről / szerk. Havassy Péter, Kecskés Péter. Gyöngyös: Vár. Tcs., 1984. p. 676-677.
   A Hevesmegyei Lapok 1890-től jelent meg, évtizedekig Vadász Lajos szerkesztésében. 1922 januártól a főszerkesztő és laptulajdonos is Ő volt, a felelős szerkesztő dr. Rozett Miksa. 1924-ben meghalt Vadász, helyét özvegye foglalta el.[7]
   A Gyöngyösi Újságot Dudás Adolf szerkesztette 1897-től 1903-ban bekövetkezett haláláig, majd 1907-től a felelős szerkesztő dr. Székely Ödön. Az Egyesüljünk, majd Haladás c. lapokat Hochfelder Lipót nyomdász szerkesztette. Egyedül a Mátravidék c. lap szerkesztője nem volt zsidó.[8] Az Eger és Vidéke 1884-ben indult, kiadója és tulajdonosa Kohn Dávid volt, akinek elköltözése után 1894-ben Egri Újsággá alakult át. Ekkortól a lapnak a már korábban is szerkesztő (1892-) dr. Setét (Schwarcz) Sándor ügyvéd lett a főszerkesztője és a kiadója. Másfél évtizedig hetilapként jelent meg, 1908-tól alakult át napilappá. A Hatvani Hírlap 1899-ben indult, 1909-ben a főszerkesztő Sebők Jenő. A Pásztói Hírlap-ot szintén ő indította hatvani újságának mellékleteként.[9]
   Dr. Illés Gyula ügyvéd a Hatvani Népújság főszerkesztője volt 1931-ben. 1884-ben Szurdokpüspökiben született, középiskolái, majd az egyetem elvégzése után 1909-ben került Hatvanba, előbb a Hatvani Népbank, majd a Hatvani Azbesztfedőpalagyár Rt., és a Selypi Cukorgyár Rt. ügyésze lett. Kereskedelmi igazgatója volt a Hatvani Szölőtelep és Kereskedelmi Rt. Hatvani Telepének, igazgatósági tagja a Nemzetközi Borkereskedelmi Rt.-nek, a Hatvani Gőztégla- és Cserépgyár Rt-nek, főtitkára a Hatvani Önkéntes Tűzoltó Testületnek, választmányi tagja a hatvani kaszinónak, alelnöke a hatvani hitközségnek, tagja a hatvani képviselőtestületnek, a községi gazdasági bizottságnak; a leánypolgári iskolai gondnoka, Heves vármegye tiszteletbeli tiszti főügyésze. [10] Dr. Mezei Aladár ügyvéd a Heves és Vidéke című újságot szerkesztette. 1879-ben a megye tiszántúli csücskében, egy kis faluban, Nagyivánon született. Középiskoláit Miskolcon, az egyetemet Budapesten és Kolozsváron végezte el. 1907-től élt Hevesen, 1915-17 között frontszolgálatot teljesített, hadirokkant lett. A háború után továbbfolytatta ügyvédi tevékenységét. A Heves és Vidéke Takarékszövetkezet tisztiügyésze volt, megyei és helyi képviselő, a hevesi kaszinó választmányi tagja, a helybeli hitközség aktív tagja volt.[11]
   A tiszafüredi újságok 1888 – 1914 között jelentek meg, különböző címeken, mindig zsidó nyomdászok kiadásában, (Lőw Sámuel, Kohn Adolf, Goldstein Sámuel). Az újságok munkatársai, a városok társadalmának nagyhatású véleményalakítóiként jó néhány zsidó polgár munkáit ismerjük, nemcsak értelmiségiekét.

Weisz Gáspár földbirtokos 1906-ban memorandumot jelentetett meg az ortodox irányzat védelmében, ugyanakkor a legváltozatosabb szociális és városfejlesztő, a felvilágosítást és a társadalmi haladást szorgalmazó cikkeket írta a helyi sajtóba. A zsidó értelmiségiek, orvosok, ügyvédek tevékeny részt vállaltak a gazdasági fejlődésben is, részt vettek a különböző ipari cégek, hitelintézetek létrehozásában, tőkéjükkel beszállva a vállalkozásokba, illetve a vállalatok irányításában különböző pozíciókban, többnyire együtt a keresztény notabilitásokkal.  

   A legnevesebb megyei származású irodalmár Bródy Sándor, édesapja Bródy Jakab az első egri betelepülők között volt, módos kereskedőként működött, katonai szállító, kocsmabérlő, az érsekség gabonaüzleteit is intézte. Bródy az egyik első zsidó származású, erős szociális érzékenységű magyar író. „Erős magyarságával békésen összefért olykor hangsúlyozott zsidóvolta. Novelláinak, regényeinek, színműveinek alakjait nem egyszer zsidó környezetből vette.”[1] Élete végéig kötődött szülővárosához, ő ajánlotta Egert Gárdonyi Gézának lakhelyül.
   Hevesen 1843-ban született Hevesi (Lőwy) Lajos író, újságíró és kritikus. “Ritka termékenységű és sokoldalú, finom humorú, szellemes író, aki egyforma tökéletességgel kezelte a magyar és a német nyelvet, mely utóbbin élete utolsó négy évtizedében írt.” A bécsi egyetemen orvosnak készült, majd filológiát hallgatott. Előbb a Pester Loyd munkatársa, majd a Borsszem Jankó egyik alapítója. 1885-ben Bécsbe költözött, a Fremdenblatt szerkesztőjeként színi és képzőművészeti kritikákat írt. 1910-ben betegsége miatt öngyilkos lett.[2] Hevesen született 1880-ban, majd Egerben végezte középiskolai tanulmányai egy részét Bíró (Blau) Lajos, a kiváló drámaíró és novellista, Ady Endre jó barátja, a 1918-as polgári demokratikus forradalom külügyi államtitkára, majd Londonban Korda Sándor forgatókönyvírója.[3] Gábor Dénes Nobel-díjas fizikus édesapja Günszberg Bernát születési anyakönyvi kivonatában Heves nagyközség szerepel szülőhelyül.
   Patai (Klein) József író, költő, újságíró 1882-ben született Gyöngyöspatán. Elemi iskolai tanulmányai után különböző Kelet-magyarországi jesívákban tanult. Nyitrán érettségizett, 1907-ben a budapesti egyetemen szerzett bölcsészdoktori fokozatot. Meghatározó szerepet töltött be a magyar zsidó kultúra európai nívóra emelésében. Elindította és a hetedik számig szerkesztette a Magyar Zsidó Könyvtár”-at és a Magyar Zsidó Almanachot is. 1911-től alapító főszerkesztője volt a nyilas hatalomátvétellel (1944) megszűnt Mult és Jövő (!Sic) folyóiratnak. „Szépírói tárgyát főként a chaszidizmusból veszi…. Költeményeinek hangulatát egyéni líra és vallásos érzés színezi.”[4] Saját irodalmi tevékenységén kívül igen jelentős műfordítói és a zsidó kulturális élet megszervezésében végzett munkája. Gyermekkoráról szóló lírai hangvételű kötete, a Középső kapu, „…belülről láttat, hiteles képet fest arról, miként simult bele a falu életébe a jámbor haszid közösség, miközben fenntartotta a maga különállását, őrizte vallását, hagyományait.”[5]
   Reményi (Hoffmann) Ede a múlt század második felének neves és kiváló hegedűművésze volt. Ugyan Miskolcon született, de kisgyermek korában szüleivel a negyvenes években Egerbe költözött, és gyermekkorát Egerben töltötte. Mint világot járó, koncertező művész is hazajárt Egerbe, és minden alkalommal hatalmas ünneplésben részesítették. Édesapja Hoffmann Hernrik aranyműves volt, aki Egerben ékszerüzletet nyitott a „Czukor utcában (Kossuth Lajos utca és a Bajcsy-Zsilinszky Endre utca között található.) Reményi egri tanítómestere, Bartman József, az érseki székesegyház karmestere kezdte hegedűre tanítani. Pyrker János László érsek szalonjában is többször játszott a gyermek Reményi, s a nagyműveltségű, művészetpártoló érsek támogatásával 1842-től a bécsi Conservatoriumban tanulhatott. 

   Az 1840-es évek közepén első koncertjét, még mint konzervatóriumi növendékként, Egerben adta. Fiatalon vett részt a szabadságharcban Görgey Artúr segédtisztje, majd kedvenc hegedűseként, emiatt később külföldi emigrációba kényszerült. A század második felében a világot járta;1876-78-ban Párizsban, 1878-84-ig az Egyesült Államokban, Ausztráliában, Új-Zélandon, Jáván, Indiába, Kínában, a Fülöp-szigeteken, végül Afrikában koncertezett, tehát néhány év alatt szabályosan körüljárta a földet. Egerben a kilencvenes években több nagy sikerű koncertet adott, minden alkalommal nagy sikerrel. Egerben jártakor a cisztercieknél vendégeskedett. Budapesten a Március 15. téren álló Petőfi-szobor felállítását Reményi Ede hegedűművész kezdeményezte még 1860-ban, s a költségekhez e célra adott hangversenyeivel jelentősen hozzájárult. Zenei képzését 1842 és 1845 között a bécsi konzervatóriumban a bécsi hegedűiskola alapítójánál, Böhm Józsefnél folytatta.
  Reményi lelkét rokonnak érezte Petőfiével, életében és művészetében is 1848 eszmeiségének egyik legkövetkezetesebb ébren tartója volt. „Én sem akarok ágyban, párnák között meghalni – mondogatta gyakran környezetének –, a hangversenydobogón hulljon ki kezemből a vonó.” S ez így is történt, 1898. május 15-én San Franciscóban…
   Reményi (Hoffmann) Antal (1825-1912) Ede bátyja ügyvéd, szabadságharcos, utazó, publicista volt. Iskoláit szintén Egerben végezte, 1846-ban Pesten kapta meg jogi diplomáját, ügyvéd lett. A szabadságharcban önkéntes volt, századosi rangig vitte. Előbb Lázár György, majd Klapka parancsnoksága alatt szolgált, vele is emigrált. Tizenkét évet töltött külföldön, hazatérve 1861-ben a pestvidéki törvényszék bírája, majd törvényszéki főtanácsos lett. Folytatta testvére gyűjtőmunkáját a Petőfi-szobor ügyében, „…s az ő érdemének tulajdonították, hogy a szobrot 1882-ben felállították.”[1]

  A kevés zsidó politikus között volt a már említett dr. Visontai (Weinberger) Soma, országgyűlési képviselő, aki tíz esztendeig képviselte a gyöngyösi választókerületet. 1854. november 19-én született Gyöngyösön, édesapja Weinberger Albert borkereskedő, szülővárosában végezte el a gimnázium négy osztályát, majd a Kereskedelmi Akadémiát Budapesten. Különbözeti után tett érettségivel jelentkezett a budapesti Jogakadémiára, már az egyetemen politizált. 1882-ben előbb Budapesten, majd szülővárosában nyitott ügyvédi irodát és keresett bűnügyi védőként dolgozott. Már 1889-ben a március 15-i városi ünnepségen a főtéren több ezres hallgatóság előtt a Himnusz, a Nemzeti Dal elhangzása után, amelyet a katolikus énekkar adott elő, Visontai Soma „…valódi szónoki hévvel, igazi lelkesültséggel és mély átérzéssel mondotta el nagyszabású beszédét.” [1]
  Az egyik nemzetiségi perben szerbeket védett, ezért 1892-ben Újvidéken választották meg képviselőnek. 1896-tól tíz éven át Gyöngyöst képviselte, függetlenségi programmal. 1896. október 6-án 166 gyöngyösi választópolgár ajánlotta Gyöngyös képviselőjének, 333 pedig becsületszóra fogadta, hogy rászavaz. A gyöngyösi választókank Hévizy János piarista szerzetes ajánlotta. ellenfele visszalépése után október 28-án „a város népe egyhangúan tisztelte meg Visontait politikai bizalmával.”[2] 1906-tól Ungváron lett megválasztva. 1905-ben őrá bízták Lujza Mária Amália belga királyi hercegnő és Szász-Coburg-Gothai Fülöp válóperét. A tapintatos és eredményes közreműködésért a világsajtó ünnepelte, a belga és a bécsi udvar is elismerését fejezte ki, 1908-tól megkapta az udvari tanácsos címet. A büntetőjog kiváló ismerője és az ügyvédi kamarai felvételi vizsgabizottság tagja volt; a büntető törvénykönyv előzetes tervezeteinek nagy részét ő készítette el. 1925-ben hunyt el.

   Érdekes különlegesség volt lovag Schweitzer Ede (Ezra ben Mirjám) tábornok, 1904-ben vezérőrnagy. A Gyöngyösi Kalendárium 1909-ben így számolt be Schweitzer tábornokká való kinevezéséről, idézve a korabeli lapokból: „A király elnöklete alatt tartott tanácskozásokon az illetékes táborszernagy a sorra kerülő ezredesekről referált, Schweitzer lovagnál mindent a legteljesebben rendben levőnek talált s őt a tábornokká való kinevezésre alkalmasnak tartotta, de azzal fejezte be jelentését, hogy itt felekezeti akadály merült fel. Erre az elnöklő király állítólag így szólt: – „Lovag Schweitzer ezredesnél nem ismerek akadályt!” [1]
   A tábornok 1846-ban született Gyöngyösön, a hat osztályos középiskolát szülővárosában végezte, sok kitüntetéssel. Szülei szegénysége miatt kereskedősegédnek adták, majd nemsokára besorozták katonának. Az 1866. háborúban őrmesterként vett részt, majd elvégezte a bécsi hadapródiskolát, kitűnő eredménnyel. 1870-ben soron kívül hadnaggyá léptették elő. Schweitzer lovag a bécsi cs. és kir. Kriegsschule 2 évfolyamának sikeres eredménynyel való elvégzése által szerezte meg a törzstisztirang elnyerésének lehetőségét. A boszniai hadjáratban már főhadnagyként vett részt. Ekkor kapta meg a lovagi címet és a vaskorona rendet. Ezután gyorsan emelkedett a katonai ranglétrán, kétszer is katonai attasé volt Szentpéterváron. 1904-ben lett vezérőrnagy és dandárparancsnok Kassán, majd hamarosan nyugalomba vonult, ám az I. világháborúban aktivizálták.[2]
   Ungár Izsák 1812-ben született Tiszaigaron, 1844-ben már Tiszafüreden élt, házaló volt. Fia, Lipót 1841-ben született, a század második felében jómódú kereskedő volt, 1889-ben ékes magyar nyelven írt cikket a helyi újságba a zsidók védelmében. Felesége Patzauer Josefina Miskolcon született, családja a Felvidékről származott, németes kultúrát hozott magával, a német nyelvtudás, és a kultúra tisztelete és a megért magas életkor öröklődött a családban, már azok között, akiket 1944-ben nem pusztítottak el. Öt fiuk és öt lányuk született, fiaik Tisza névre magyarosítottak 1898-ban.
   Két fia Budapesten volt könyvkereskedő, Bélának a Lánchíd mellett volt jó hírű könyvkereskedése, 91 éves korában hunyt el. Izidor Bécsben élt, ő könyvelőként kereste kenyerét. Két fia mérnök lett, még az első világháború előtt az Egyesült Államokba emigráltak; Ernő gépészmérnök volt, 97 évesen halt meg. A legfiatalabb, Ödön vegyészmérnök, gyógyszerész, feltaláló lett, fiatal korában Edison munkatársaként dolgozott, 100 esztendős korában hunyt el. A család leszármazottai nagyrészt kitértek. Béla fia, László jelenleg 93 éves, ő maradt meg a családból egyedül ősei hitén.[3] Palló Gábor 1997-ben készített vele interjút, amelyben apai családjáról is beszélt:

„1997-ben köszöntötte a tudományos világ kilencvenedik születésnapján Tisza Lászlót a Massachusetts Institute of Technology (MIT) emeritus professzorát, a termodinamika és a kvantumfizika alapjainak világhírű kutatóját.
– Professzor úr intellektuális családból származik?
– Apám könyvkereskedő volt. A Tisza testvérek könyvkereskedését sokan ismerték annak idején; a Lánchíd közelében, a Fő-utcán volt. Apám mérnök fivérei még az első háború előtt kivándoroltak Amerikába. Nagyon szomorúan vette tudomásul, amikor a negyedik gimnáziumban kivették az iskolából. A sok testvér miatt dolgoznia kellett. Miskolcon élt, itt adták tanoncnak egy nagy könyvkereskedésbe, később önállósította magát.
– Ez több generációs értelmiségi család?
– Nem. A nagyapám Tiszafüreden született. Innen jött a név, mely eredetileg Ungár volt, és még mindig sajnálom, hogy nem maradt meg. Amikor a náci idők alatt őskutatást kellett végezni, kiderült, hogy a családhoz tartozott egy erdélyi szombatos is. Nagyapám boltos volt. Nagyanyám nagyon intellektuális volt, de nem végzett sok iskolát. Állandóan olvasott, német kultúrája volt. Felvidékről jött és inkább Bécs felé gravitált. Anyanyelve német volt, ezért én is hét éves koromtól kezdve megtanultam németül otthon a német kisasszonyoktól.
– Figyelemre méltó, hogy Tiszafüreden egy család két mérnököt és két könyvkereskedőt nevelt.
– Egy fivérem Bécsben dolgozott, fatermelő vállalata volt, egy másik pedig építési vállalkozó lett. Apámék tízen voltak testvérek: öt férfi és öt nő. A nőkből feleségek lettek. Viszont az egyik unokatestvérem tudóskodott: fontos eredményt ért el a húrelmélettel kapcsolatban.”[1]
   Bischitz Dávidról a mezőgazdaságról szóló fejezetben írtam. Ő gazdálkodással és gabonakereskedéssel foglalkozott. Bischitz Lajosnak “…az a zseniális ötlete támadt, hogy a rómaiak, majd a Fuggerek által abbahagyott Felvidéki bányákba a technika századának eredményeivel hátha lehet még valamit találni. Lehetett.”[2] A család leghíresebb tagja, Lajos egyik fia, Hevesy György (Bischitz György) Budapesten született 1885. augusztus 1-jén. A piarista gimnáziumban tanult. Egyetemi tanulmányait a budapesti, berlini és freiburgi egyetemen végezte. Pályafutását a zürichi egyetem tanársegédeként kezdte, Richard Lorenz mellett, majd a karlsruhei műegyetemen Haber, Manchesterben Rutherford és Londonban Moseley mellett dolgozott. Ezután a budapesti egyetemen működött magántanárként. 1920-ban a koppenhágai egyetemre ment, ahol Bohr intézetében dolgozott. 1926-ban a freiburgi egyetem kémia professzorának hívták meg. A nácizmus elől megint Koppenhágába, majd annak német megszállása után Svédországba költözött és a stockholmi egyetemen dolgozott. 1966. július 6-án halt meg Freiburgban.

  Hevesy György az atomtudomány legnagyobbjai közé tartozik. A radioaktív izotóp nyomjelzés módszerének feltalálásáért (1943) kémiai Nobel-díjjal tüntették ki. Hozzájárult az izotópok fogalmának tisztázásához, úttörője volt az izotópok alkalmazásának a biológiai, metallurgiai és botanikai kutatásban. Az analitikai kémia számára feltalálta a röntgen-fluoreszcenciás (1932), az izotóphígításos (1931) és a neutronaktivációs (1934) analitikai módszereket. Felfedezte a periódusos rendszer egyik utolsó ismeretlen elemét, a hafniumot (1923).[1] Hevesy Pál, György bátyja (1883-1987) „az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó diplomatája”[2] 1908-ban került a közös külügyminisztériumba. Pályáját Konstantinápolyban kezdte. A húszas években Magyarország párizsi nagykövetségén dolgozott attaséként.[3] 1927 és 1931 között a magyar delegáció vezetője volt a Népszövetségnél, ahol a világ élelmezési ügyeivel foglalkozott. 1942-ben lépett ki a külügyi szolgálatból, angol állampolgárságot kapott, majd váltva élt Angliában és Svájcban.

 Zsidók a társadalmi életben, az egyesületekben 

  A rendi társadalom kereteinek lebontásában, a polgári életforma megteremtésében nagy szerepet játszottak a helyi, illetve megyei társadalmi szervezetek. Az egyesületi forma a rendi szervezettől alapvetően különbözött, mivel az önkéntesség volt a szerveződés alapja. Az egyleti élet fejlettsége egyben az adott társadalmi egység polgáriasultságára is jellemző. Országos mintára Heves megyében a reformkorban kezdődött a kaszinók szervezése, a liberális megyei nemesség és az értelmiség, a honoráciorok részvételével, azonban igazán a kiegyezés után, a polgárosodás megindulásával vált intenzívvé az egyesületek szervezése, részben vallási, részben rétegződési, részben foglalkozási alapon. A kaszinók eleinte inkább az elkülönülést segítették, legalábbis Heves megyében. A társadalmi, politikai helyzet, az egyes vidéki klikkek, érdekcsoportok, és nem kis részben az antiszemitizmus helyi állapotának következtében a nagyobb helyeken hol egyesültek, hol elkülönültek az “úri” és a polgári kaszinók, az elsőbe többnyire a vidéki dzsentrik jártak, akik elutasították a zsidók tagságát, a polgári kaszinóba pedig a zsidókon kívül a toleránsabb elit vett részt. A céhek helyébe lépő ipartársulatok nyomán megalakultak a különböző kereskedelmi, iparos körök, egyletek. A vallási életről szóló fejezetben foglalkozom a vallási jellegű egyesületekkel, itt csak azokkal, amelyek általános társadalmi céllal létesültek és működtek egészen a II. világháborúig.
  A vallási egyletek az elkülönülést segítették, a kereskedő köröknek pedig dominánsan zsidó tagjai voltak. Közös terep volt például a legtöbb helyen az említett kaszinókon kívül a megalakuló tűzoltó és mentő egyletek, az olvasókörök, vagy a különböző, szórakozást elősegítő társaságok, amelyek létrehozásában, anyagi támogatásában nagy szerepet játszottak a helybeli zsidók, nem egy helyen vezető pozícióban. A bomló rendi társadalomban új polgári mintákat kellett létrehozni, az értelmiség és az új gazdasági elit nem kis része volt zsidó vallású, legtöbb helyen a volt nemesi elittel, a földbirtokosokkal és köztisztviselőkkel együtt kellett a társadalmi életben is kialakítaniuk a polgári mintákat, megteremteni a társadalmi élet új színtereit, mindez a helyi elit befogadóképességén is múlott. Összehasonlítva a nagyobb települések legfontosabb egyesületeinek vezetőségét és a századfordulón sorra megalakuló ipari cégek és hitelintézetek alapítóinak, vezetőinek névsorát, sok azonosságot találunk. A nagy „gründolási láz” megyei változatában a helyi elit találkozóhelyei fontos gazdasági szerepet is játszottak. A jelenség az asszimilációt, a helyi társadalomba való beilleszkedés mértékét is mutatja. A fokozatosan nyelvet cserélő, magát magyar hazafinak érző zsidó vallású polgárság a beilleszkedés vágyától hajtva vett részt a közösségi élet, a korban nagyon fontos társasági életben. A helyi kaszinókba, a helyi elit legfőbb találkozási helyére nem volt könnyű bekerülni.
   Gyöngyösön még a reformkorban, 1836-ban, Széchenyi felhívása nyomán alakult meg a Gyöngyösi Kaszinó. Alapszabálya szerint: „A Casino a jó izlést, mívelt és deli magaviseletet, józan és közhasznú elmélkedést, az ész tehetségeit, s a közértelmességet kifejtő és nevelő intézet. Ezen kellemes és csinos társalkodásra szánt hely az egész egyesület sajátja, benne egy részes sem követelhet mások felett előjogot, s kiváltságot.”[4] 1839-ben az alapszabályzat egészen liberális eljárást írt elő új tagok felvételére, ellentétben azonban a Pesti Nemzeti Kaszinóval az izraelitákat kizárta a tagok sorából. Nemcsak a tagság, de a kaszinó által rendezett bálok is, amelyek általában a szélesebb közönség számára is nyitva voltak, tilosak voltak a számukra. „Cselédek és Zsidók be nem bocsájtatnak” – mondta ki a táncestélyekre vonatkozó paragrafus.[5] 1842-ben a polgárok és arisztokraták elhagyták a kaszinót, és saját klubot alapítottak.

   Egerben a gyöngyösihez hasonló volt a helyzet, 1834-ben egy zsidó kereskedő az egri kaszinóba való felvételéért folyamodott, a kérelemre a következő határozat született: „… az Izraeliták, ki nem véve a diplomaticusokat, s ezekre is a titkos szavazat fenn maradván, be nem vétetnek.” Egy évvel később a zsidó származású Rózsavölgyi Márk (Rosenthal Markusz) felléphetett a kaszinóban. 1843. augusztus 3-án vette be Eger városa lakosául Rosenthal Ágoston orvost, akit felvettek a tagok közé, egy szintén zsidó kereskedőt már nem vettek fel.[1] 1866. február 8-án kelt jegyzőkönyv szerint Schwartz István, Deutsch Mór és Kohn Soma jelentkezett tagul, ezúttal már sikerrel, mert: „a folyamodók valláskülönbsége tagokul bevételüket nem akadályozza.” Az 1883. március 25-én kelt jegyzőkönyv felkéri az ezek szerint már nagyobb létszámú, és „elrontott német nyelven társalgó” zsidó tagságot: „az egyesület tagjai lehetőleg magyar nyelven társalogjanak.” „Politikai okokból”, – vélhetően a feltámadó antiszemitizmus miatt – az 1870-es évek közepén egyháziak, katonatisztek, állami tisztviselők megalakították külön klubjukat, amely először az Új Kaszinó, majd az Egri Club nevet viselte, és egészen 1916-ig fennállott. Az eredeti kaszinónak a 19. század végén mintegy 250 tagja volt. A kaszinó tagsága dr. Setét Sándor vezetésével nagy szerepet játszott abban, hogy 1904. július 20-án megnyílhatott az első kőszinház Egerben. Ebben az időszakban a kaszinó választmányi tagja volt hosszabb időn keresztül dr. Alföldi Dávid (1859–1929) ügyvéd, az egri Ügyvédi Kamara elnöke (1897-1921), dr. Brünauer Ambró orvos 1881-1895, Dr. Brünauer Bálint ügyvéd 1874-1877, dr. Csillag Mór ügyvéd 1897-1902, dr. Schönberger Soma orvos 1869-1884 között kilenc esztendeig, dr. Schwarcz Dávid ügyvéd 1876-1888 között.[2]
   Gyöngyösön még ebben az időben nem jutottak el idáig sem, 1845-ben megszavaztatták a kaszinó tagjait, hogy a helyi zsidóság oklevéllel rendelkező tagjait felvegyék-e a tagok közé, azonban ekkor még teljes volt az elutasítás.[3] Csak 1858-ban fogadták be az első két zsidót az ismét egyesült kaszinóba.[4] Gyöngyösi Kereskedői Csarnok mint „zsidó kaszinó”? 1882-ben az egyesület vezetőségében egyetlen zsidó sem volt. Ugyanebben az évben a Gyöngyösi Lapok szerkesztője a helyi társadalmi élet hiányán kesereg. 1890-ben már Schrőder Lajos bankigazgató a kaszinó pénztárosa, a választmányi tagok között volt Dudás Adolf, dr. Künstler Lázár és dr. Schőnfeld Mór városi tiszti főorvos. 1891-ben a 101 tag közül 32 zsidó, közöttük szerepelt a korábbi és az akkori polgármester, orvosok, ügyvédek, köztisztviselők, földbirtokosok, kereskedők. 1909-ben az egylet jegyzője volt zsidó vallású.
   Az 1858-ban alakult gyöngyösi Heves megyei Gazdasági Egyesület széleskörű tevékenységét az egész megyére kiterjesztette, alapítói és későbbi vezetői a megye legtekintélyesebb vezetői és nagybirtokosai közül kerültek ki. 1880-ban az egyesület igazgatósági tagja volt Hirschl Lipót, Streitman József, Kern József és Weiszberger Ignác.[5] 1909-ben dr. Kállay Zoltán volt az elnök, a tényleges munkát végző titkári tisztet viszont a tekintélyes zsidó nagybirtokos Engel Hermann végezte, ő szerkesztette az egyesület közlönyét is. A Hevesmegyei Jótékony Nőegylet Egerben működött. Az egylet célja volt: „szülőtelen, pártfogók nélküli árva leánykákról oly módon gondoskodni, hogy azok 14 éves korukig neveltessenek.” Az egylet árvaházát 1868. április 15-én nyitották meg, nyolc árva élt ekkor az intézmény falai között. Az egyesület elnöke gróf Keglevich Gyuláné, orvosa dr. Schőnberger Soma volt. Az alapító tagok között nagyon sok zsidó nevét megtaláljuk, akik fejenként 50-100 Ft-tal, – ami akkor igen komoly összegnek számított – járultak hozzá az egyesület céljaihoz. Az alapító zsidók többnyire egriek, mint például Schwartz István, az egyik vezető család nőtagja Kánitz Lipótné, de néhány vidéki nevet is találunk közöttük, a pásztói Hellsinger Manónét, vagy a pusztatói Herzfelder Manónét. Az egyesület rendes, éves tagdíjat (3 Ft) fizető tagjai között 18 zsidót találhatunk. Itt is vannak ismerős nevek, például Preszler Mária? vagy Brünauer Dávid?
   Az egyesületek tagjai között a zsidó kereskedők, iparosok, földbirtokosok is társadalmi rangjuknak megfelelően szerepeltek, és az egyesületek vezetőségében komoly részt vállaltak. 1880-as évek végétől egyre több a zsidó név, a tekintélyes, gazdag polgárok adományaira és aktivitásukra is számítva választották be őket. A helyi sajtó mindenütt rendszeresen hírt adott a társas élet eseményeiről, a különböző rendezvényekről. A vallási hagyományoknak és a kor társadalmi értékítéletének megfelelően az adományozók listáin is sok zsidó névvel találkozunk, vagyonuknak megfelelően sokszor jelentős összegeket adományoztak a különféle jótékony célokra. A helyi zsidó elit ráébredt arra, hogy ahhoz, hogy a magyar elit befogadja őket ahhoz a magyar és az egyetemes kultúra értékeit is el kell sajátítaniuk, ezzel egyben polgári mintát is mutatva környezetének.
   1889-ben a kulturális körként is szolgáló Kereskedelmi Csarnok titkára, Visontai Soma írta beszámolójában: „A Kereskedelmi Csarnok összessége belátta azt, hogy a kereskedő osztály által művelődési színvonalának emelése azonos ama törekvéssel, hogy a kereskedő elemnek a magyar társadalomban is biztosíttassék azon hely és befolyás, mely őt, mint a nemzet létének egyik életadó, organikus részét megilleti… Nem merült fel városunkban nemes eszme, mely itt visszhangra ne lelne, minden becsülésre méltó ügy pártfogásra talál.” Az 1887-ben még csak 355 kötetből álló könyvtárat 1888-ban a kétszeresére növelték. A műkedvelő színjátszásban is aktívan részt vettek a helyi zsidó fiatalok. 1888-ban a Kereskedelmi Csarnok zeneest sorozatot szervezett, amelyet később néhány más helyi egyesülettel váltva rendeztek meg. Az 1888. március 8-i est programján szerepelt többek között Chopin, Verdi művei mellett Mendelssohn Hebridák nyitánya, amelynek előadásában Visontai Henrik gordonkán játszott. A hangversenyeket felolvasó estekkel, amatőr színi előadásokkal váltogatták.[6]

   Alföldi Irén (Schvarz Rebus) operaénekesnő 1874-ben született Egerben Schvarcz Simon lisztkereskedő és Klein Betti lányaként. 1888-1891 között az Országos Magyar Királyi Zene- és Színművészeti Akadémia magánének szakán tanult, majd Bécsben a Gesellschaft der Musikfreunde konzervatóriumában, rendszeresen fellépett szülővárosa rendezvényein. 1895-től a prágai Nemzeti Színház tagjaként főleg drámai alakításaival aratott sikereket. A Magyar Állami Operaházban vendégként lépett fel, 1905-ben Wagner Lohengrinjében Elza szerepét énekelte.[1]
   1909-ben a legtöbb gyöngyösi székhelyű, nem keresztény vallási jellegű egyesület vezetőségében, különböző vezető pozíciókban megtalálhatjuk a helyi keresztény elittel együtt a gyöngyösi zsidó polgárság legtekintélyesebb képviselőit. A Korcsolya Egylet elnöke Rosenfeld Emil; a Nemzeti Ünnepélyeket Rendező Egyesület elnöke Török Kálmán plébános, országgyűlési képviselő volt, a pénztárnok dr. Klein Ferenc. A Mátra Egyesület elnöke dr. Hanák Kolos ügyvéd, titkára dr. Kálmán Ignác zsidó ügyvéd. A Gyöngyösi Önkéntes Tűzoltó- és Mentő Testület örökös parancsnoka, vármegyei tb. tűz­rendészeii felügyelő. Heves vármegye törvényhatósági bizottságának tagja, a Gyöngyösi Kereskedelmi Csarnok elnöke, az Izr. SzentEgylet elnöke, a Visontai és mátrahegyaljai szőlőtelepek borértékesítő Rt. elnöke Rosenfeld Emil volt, az orvos az a dr. Keller Dávid (1863-1910) volt, aki országos illetőségű elmegyógyintézetet az ország egyik legfontosabb ilyen intézményévé tette. Az 1899-től a szervezet első orvosa és az első mentőorvos is volt Gyöngyösön.[2]
   Pásztón az 1888-ban alakult Polgári Casino Kör (1902-től Polgári Casino) kifejezetten a zsidó társadalmi élet fórumaként működött. Első elnöke Weiner József, majd Keszler Zsigmond kereskedő, aki a Pásztói takarékpénztár részvénytársaság igazgatója is volt 1896-tól. lett. Összejöveteleiken „művelt eszmecsere által fejlesztették az értelmiset.”[3]

   1877-ben alakult meg a tiszafüredi Tűzoltó Egyesület, alapítói között számos zsidó kereskedő és iparos volt; az ötvenhárom alapító tagból tizenhatan, közöttük Adler Mór asztalos, Braun Ignác kereskedő, Klein Miksa csizmadia, dr. Szigeti Soma orvos.
   A Tiszafüredi Kaszinónak 1889-ben 58 tagja volt, elnöke Bán Zsigmond református lelkész, alelnöke Lipcsey József földbirtokos. A tizennégy választmányi tag között volt Tariczky Endre plébános és hat zsidó is, a pénztáros dr. Menczer Ignác volt. 1870-ben a kaszinó már 75 tagot számlált, könyvtárat tartottak fent, bálokat rendeztek, ismeretterjesztő előadásokat tartottak, újságokat járattak. tagjaik számára. 1896-ban a Törzskaszinó választmányi tagjai között nyolc izraelita vallásút találhattunk, orvosokat, ügyvédeket, földbirtokosokat. A Polgári kaszinó választmányi tagja volt Lilienfeld Ignác. 1910-ben az Úri casinó ügyvédje dr. Békefi Lajos, pénztárnoka Szántó Samu járásbírósági tisztviselő volt, választmányi tagjai között öt zsidót találunk.
   A reformkori kezdetek után a dualizmus korában a megye társadalmi egyesületeiben a helyi elit zsidó vallású képviselői is elfoglalhatták helyüket, ezzel mintát adva a többi társadalmi réteg számára, egyúttal megteremtve a polgárosodás, a zsidóság integrálódásának kereteit, és az elit számára a személyes kapcsolatok révén a gazdasági lehetőségek jobb kihasználását. 

Vallási élet a kongresszus után

   Az 1868-69-es Izraelita Egyetemes Gyűlés (közkeletűbb nevén Országos Zsidó Kongresszus) amelyen az országos képviselet ügye és a modernizáció volt napirenden, megosztotta az ország zsidóságát. A kongresszus után három irányzat alakult ki, a modernizálást akarók, elsősorban a nagyvárosban élők a kongresszusi, vagy neológ, a helyzet változatlanságára szavazók a status quo ante irányzatot választották. A hagyománytisztelők, elsősorban a kisebb településeken élők az ortodox változatot részesítették előnyben, még az eddigi változtatásokat is vissza szerették volna vonni. A megyéből egyedül az 1885-ben megalakult hatvani hitközség választotta a kongresszusi (neológ) irányzatot.
   Az egri és a gyöngyösi status quo ante közösségből hamarosan kivált egy kisebb, hagyománytisztelőbb csoport, amely végig kitartott az ortodox irányzat mellett. Tagjai általában az egyszerűbb, kiskereskedő, kisiparos rétegből kerültek ki. Az ortodox hitközségek önállóságukat mindvégig erőteljesen hangsúlyozták. Egerben mintegy harmincan a főrabbi vezetésével a Schwarcz István által a közösség rendelkezésére bocsátott helyiségben, a gőzmalom területén tartottak fenn imaházat. A főrabbi 1879-ben bekövetkezett halála után a hitközségben nagy vita támadt utódjáról, ekkor vált végleg ketté, a hagyomány hű tagokból megalakult az autonóm ortodox hitközség. A korábbi templom és az iskola a status quo hitközségé maradt, az ortodoxok a Káptalan utca elején építtettek maguknak zsinagógát.

   Első és egyetlen főrabbijuknak Schreiber Simont (1850–1944), a világhírű pozsonyi Chátám Szofer (1762-1839) pozsonyi főrabbi unokáját, K’táv Szofer fiát választották meg. „A Rebe határtalan tiszteletnek örvendett hívei körében. Évente kétszer tartott templomi szónoklatot: a Jom-Kippur előtti és a Pészách előtti szombaton. ..Híres jesívát vezetett… ahol az ország minden részéből érkezett ifjak tanultak. A tudós főrabbi sokat dolgozott apja és nagyapja műveinek kiadásán. Saját kutatásai eredményeit a háromkötetes Hitot’rut T’suva (Buzdítás megtérésre) és a Sir Maon (Égi dal) című művekben adta ki – szerénységére jellemzően – névtelenül. … Emlékére unokája, rabbi Jochanan Schreiber (1922-2016) „Ohel Simon mé-Erlau” néven nagy jesívát alapított Jeruzsálemben.” [1] Scheiber Simon és Mór a holokauszt áldozata lett. 1884-ben „kórházat” alapítottak, amely azonban a gyöngyösihez hasonlóan menhelyként, illetve aggok házaként működött.[2]

   1913. szeptember 13-án avatták fel a status quo hitközség új templomát, amely Kánitz Dezső (1856–1938) hitközségi elnök kezdeményezésére, Baumhorn Lipót (1860-1932) zsidó építész tervei alapján készült, szecessziós-eklektikus stílusban, mint a szintén általa épített szegedi új zsinagóga. Az építkezés két évig tartott, és 300.000 koronába került. Az építkezés költségeihez hozzájárult a Vallás- és Közoktatási Minisztérium, a hitközség tagjai 15.000 korona adománnyal; az eladott templomszékek megszerzői 51.000 koronát fizettek.
   Baumhorn „A hagyományos hosszanti alaprajzot a centrális tér és tömegképzés eszközeivel párosította, a középtengelyeket mindhárom oldalon magasságával és építészeti motívumokkal hangsúlyozva; a formai metszéspont fölé nagyméretű kupolát helyezve. E centrális felfogás mellett a hosszirányt a két női karzatra vezető lépcsőház zárótornya adta. A szecessziós és eklektikus elemeket mutató nyerstégla felület és a falsíkot kitöltő vakolt mezők, a gazdag párkányzatok, az oromzatok és fiatornyok, mozgalmassá – de egyben túlméretezetté is – tették az épület tömegét.”[1] Az avató ünnepségen részt vett többek között Kállay Zoltán főispán, Majzik Viktor alispán, Jankovich Dezső polgármester, a főszolgabíró, több kanonok, két református lelkész, magas rangú katonatisztek, a középiskolák igazgatói. A templomavató beszédet dr. Hevesi (Handler) Simon (1868-1943) pesti főrabbi tartotta.[2]

  A gyöngyösi hitközség tekintélyét bizonyította, hogy az 1868/69-es országos kongresszus ötfős előkészítő bizottságába beválasztották Hirschl Lipót (1821-1870) hitközségi elnököt. A kongresszuson is ő képviselte a megye zsidóságát. A közösségnek csak kis része kívánt a kongresszusi (neológ) irányzathoz csatlakozni, a többség a kongresszus előtti állapotot kívánta fenntartani, ezért a gyöngyösi hitközség egyike volt a legnagyobb status quo hitközségeknek. A nyolcvanas évek elején egy kisebb csoport kivált a hitközségből, és megalakította a helyi ortodox hitközséget. A status quo hitközség vezetősége az Egyenlőség korabeli tudósításai szerint: Schönberger Soma dr. (1887), dr. Schvarcz Dávid hitk. elnök, Littauer Márk kántor, Braun József gondnok (1889) Dr. Schwarcz Dávid hitközségi elnök, Friedmann Bernát (1891) Bogdány József, Bernát Ignác, Spitzer László (1897-1901), Kálmán Ignác (1901-1906), Rusz Jakab (1906-1924) Spitzer László hitközségi elnök, Wallesz Áron hitközségi jegyző (1896)
  A hitközségi elnökököket rendszerint a közösség leggazdagabb, legtekintélyesebb, legaktívabb polgárai közül választották. Ez több szempontból is hasznos volt a közösség számára. A vallási hagyományokon alapuló, presztízskérdést is jelentő adományozás szempontja, vagy a világi hatóságok, más felekezetekkel való külső kapcsolattartás, a tagok, a közösség érdekvédelme is megkívánta ezt. A gyöngyösi status quo hitközség főrabbija és anyakönyvvezetője volt évtizedeken keresztül Feigl Lajos Hermann, aki Ada községben született 1872. június 29-én, apja Feigl Lipót zentai kántor volt. Középiskoláit Zentán, Temesváron, Nyitrán végezte, érettségi után a pozsonyi rabbiképzőbe járt. 1897-től volt Gyöngyösön rabbi. Sokat publikált, például Maimonides nyolc fejezetének fordítását az Egyenlőség-ben, “Goethe és a zsidó Biblia” c. művét az IMIT évkönyve közölte. Az I. világháború alatt felterjesztést intézett a honvédelmi miniszterhez abból a célból, hogy a zsidó vallású katonák megünnepelhessék a péntek estét. A felterjesztés sikeres volt. Élénk levelezést folytatott Tisza Istvánnal, Vass József miniszterrel vallásfilozófiai eszmecserét folytatott. Az 1917-es tűzvészben leégett zsinagóga kegytárgyait megmentette, „megállapítható, hogy a felekezeti béke érdekében mindent elkövetett”. A harmincas években a megyei törvényhatósági bizottság, az Országos Rabbi Egyesület, az IMIT tagja, és a Magyarországi Statusquo Ante hitközségek Országos Szövetségének alelnöke volt.[1]
  A Hatvani Izr. Község „Chevra Kadischa” alapszabályait 1875. január 6-án hagyták jóvá. Az önálló hitközséget 1885-ben alapították. Az első hitközségi tagok a Binfeld, Blumenthal, Ellenbogen, Heller, Jungreisz, Korn, Lippe, Lőwy, Ösztreicher, Schlesinger, Spitzer, Steiner, Schwartz, Schweitzer, Weinberger és Wolf családok tagjai voltak. Az első elöljárók Lippe Vilmos, Lippe Mór és Öszterreicher Károly. A zsinagóga építését 1876-ban kezdték, elsősorban a Hatvany-Deutsch család támogatásával, a család telkén; a várostól 200 Ft támogatást kaptak. A Hatvany-Deutsch család telkén állt a zsinagógán kívül a Chevra Kadisa székháza és a Talmud Tóra iskola is, egyedül a temető volt a hitközségé. [2]

A zsinagóga épületét 1878-ban adták át, 1908-ban kibővítették, 1965-ben lebontották. 1885-ben vált önállóvá a korábban a gyöngyösi hitközség fiókjaként működő hitközség, egyedül a megyében a kongresszusi irányzatot választva. 1892-ben Lippe Vilmos bankigazgatót választották hitközségi elnökké.[1] 1886-ban választották meg Fürth Ferencet (?-1912), az első rabbit, aki kilenc évig dolgozott Hatvanban, majd a nagykárolyi rabbiszéket foglalta el. Utódja 1906-tól a paksi születésű dr. Adler Vilmos (1867-1944) főrabbi, aki a Budapesti Rabbiképző Intézetben végezte tanulmányait, majd 1894-ben doktorált a pesti egyetemen. Új temetőjüket 1903-ban nyitották meg a Hortra vezető út bal oldalán.[2] A rituális fürdő a Hatvanas utcában volt.
   1929-ben ismételten a régi hitközségi elnököt, Blumenthal Bélát választották meg, aki ez alkalomból egy zsidó kulturház és rituális-fürdő épitésére 5000—5000 P. alapítványt tett. A kulturház menházzal is kapcsolatos lesz. Alelnők dr. Illés Gyula lett, pénztáros Keleti Gyula, gondnokok Schlésinger Mór és Weil Gábor lettek. (Zsidó Szemle, 1929, 24. 32, nov. 29. p. 15.)
   A hevesi zsidó hitközség a 18. század végén alakult. A legrégibb síremlékek a 18. század végéről és a 19. század elejéről származik. A hagyomány szerint területét a Pusztacsászon birtokos Goldstein család adományozta a hitközségnek. A Chevra Kadisa (Szent Egylet) Hevesen 1830-ban alakult meg. Ez azért figyelemre méltó, mert másutt megalakulása megelőzte a hitközség megalapítását, vagy legalábbis azzal egybeesett.

   Hevesen megmaradtak az ortodox irányzat mellett, 1866-ban Grünberg Adolf, 1882-ben Spitzer Ignác 1896-ban Blau Henrik volt a hitközségi elnök. Templomukat 1867-ben építtették, 1925-ben restauráltatták. Az 1856 és 1896 közötti korszakban az izraelita iskola és a hitközség támogatásával kapcsolatban kiemelték ifj. és id. Blau József, Blau Henrik földbirtokosok, dr. Lőwy Sámuel és dr. Füvessy József orvosok áldozatkészségét. 1873-ban Handler Márk, 1896-ban Elfer Jakab volt a rabbi. Bleiterman Izrael 200, Blau Zsigmond 100, Glück Vencel 50 Ft-os alapítványt tett az iskola javára.[1]
   A temető három élesen elkülönülő részből áll: a bejárathoz közel áll az 1981-ben épített Mártírok Csarnoka. Jól láthatóan különül el az újabb és a régi. Gránit obeliszk emlékköve van többek között Engel Péternek, aki sok funkciót betöltő közéleti személyiség volt, Blau Henriknek, aki „Heves város orvosa” volt, Spitzer Mór földbirtokosnak, Szántó György gyógyszerésznek, Einhorn Ármin malomtulajdonosnak, Füzessy Józsefnek, „Heves vármegye v. tb. tiszti főorvosának”. Gránit tábla alatt nyugszik Goldstein Lipót földbirtokos, Fischoff Márk tanító és Barabás Béla vármegyei főorvos. Impozáns gránit klasszicista építmények Szántó Géza földbirtokos, Halász Viktor kereskedők síremlékei.
   Ebben a virágzó időszakban a kisebb közösségek is sorra megépíttették imaházaikat, így Csányban az ott élő 84 fő 1891-ben, Dormándon 1870-ben.[2] A pétervásári hitközség 1820-ban létesült, a zsinagógát 1885-ben építették. A hitközség első rabbija Ádler Salamon volt, majd Fábián Márk. 1895-től Reinitz Sámuel (1873-1943) volt a járási rabbi, aki 1868-ban Kántorjánosiban született, Nagyváradon és Nyitrán végezte tanulmányait.[3]
   A kongresszus után Pásztón is hamarosan megalakult az orthodox hitközség. Anyahitközségként működött, Tar, Hasznos, Szurdokpüspöki, Szentjakab is hozzátartozott a környező pusztákkal együtt. A hitközség első ismert elöljárója Ulmer Lipót volt, akit 1879-es halálát követően Ulmer Farkas követte. 1886-ban Büchler Dávid főrabbi Vilmost, 1892-ben Bógenglück Hermant, 1896-ban Braun Izidort választották meg a hitközség elnökévé. A rituális fürdő telkét és a vasút melleti temetőt 1867-ben vásárolta meg a Chewra Kadisa. A Szentegyletnek 1876-ban Bógenglück Mátyás, majd Keszler Zsigmond az elnöke, mindketten a városka tekintélyes polgárai. Az Izraelita Nőegylet 1909-es haláláig özv. Kaszler Ignácné szül. Esztreicher Náni vezette, a Maszkil el Dol Jótékonysági és Betegsegélyező Egylet 1892-ben alakult Ulmer Gábor vezetésével.[4]
   A hitközségi elnökök és a vezetőség Tiszafüreden is mindig a leggazdagabb és legtekintélyesebb zsidók közül került ki. A hitközség elnöki tisztét Rosenfeld Lajos nagybérlő, Weisz Gáspár földbirtokos, Rubinstein Adolf nagykereskedő és Schwarcz Alajos gazdag üveg- és porcelán kereskedő is betöltötte. A Chevra Kadisha, a Szentegylet tiszteletbeli elnöke mindig a rabbi volt, főgondnokát, vezetőségét szintén a tekintélyesebb emberek közül, évente választották. A hitközség éves költségvetése 1894-ben: 9224 Ft bevétel, amelyből az iskolára 1774 Ft-ot költöttek.[5] A hitközség az iskolán, a templomon, az imaházon, a vallási iskolán kívül rituális fürdőt is fenntartott, aminek a vallási életben nagy jelentősége volt. Jungreisz Náthán, Rosenberg Herman utóda 1833-ban Nagymártonban született, édesapja Jungreisz Antal csengeri főrabbi volt. Fiatalkorát Csengeren töltötte, „…ott nyerte atyjától, az országszerte tudományáért hírre vergődött csengeri főrabbitól azon páratlan talmud tudományt, mely őt az egész ország és még a külföld előtt is oly híressé tette. Később Nagy-Szőlősön, majd Fehér-Gyarmaton választatott meg, mint főrabbi és 21 évvel ezelőtt városunk izraelita hitközsége hívta meg az akkoron üresedésben levő főrabbi állásba, melyet haláláig a legnagyobb lelkiismerettel, hűséggel, tapintattal vezetett.” [6]
   Munkácson jelent meg két héber nyelvű műve: Tórász Móse Nószon és Menuchász Móse címmel.[7] 1889. szeptember 23-án hunyt el, temetésén 6-700 fős gyászoló tömeg jelent meg, több főrabbi is, közöttük a biharnagybajomi, csengeri, mezőcsáti és a marosvásárhelyi főrabbi. Egyik fia Gyöngyösön, a másik Nádudvaron volt rabbi. Jungreisz Náthán 1889-ben bekövetkezett halála után két évig nem töltötték be helyét.
   A hitközség elöljárósága utazott el Szendrőre felkérni Szófer Mór (1891-1917) rabbit, aki 1891. október 6-án érkezett Füredre. Első beszédét a zsinagógában ugyan németül tartotta, de hazafias, modern szellemben.[8] Szófer Mór 1891 és 1917 között volt rabbi Tiszafüreden, Jolán nevű lányát Strasszer Sámuel rabbi vette el, aki már apósa életében is rabbi-helyettesként dolgozott, majd apósa halála után 1944-es elhurcolásáig ellátta a papi teendőket. Nagy tudással rendelkező, tekintélyes vallási vezető volt.

   A reformkorban épült templomot 1911-ben árvereztették el, majd új templom építésébe fogtak, melyhez a város kezességvállalása mellett 40.000 korona kölcsönt vettek fel. Az épület Polgári István tervei alapján, Wagner Márton jászapáti építőmester, építész kivitelezésében gyorsan elkészült. „Az izraelita templom minden bizonnyal a szecesszió egyik legszebb építészeti alkotása volt Tiszafüreden. A nagytömegű, téglalap alakú épület díszítését az alkotók klinkertéglával oldották meg. A templom főutcára néző homlokzatán boltíves, szecessziós középrizalit emelte ki a bejáratot. A két oldalsó homlokzat klinkertéglákból rakott lizéniákkal volt tagolva. A klinkertéglával érzékeltetett ornamentika ma már csak az átalakított épület oldalsó homloktatának legfelső végén látható.”[1] Az ünnepélyes avatás 1912. május 16-án ment végbe. „A templom, mely úgy építészeti, mint esztétikai szempontból teljesen kielégíti a legkényesebb ízlést is, igen értékes felszerelést kapott, ami nagyrészt az izraelita hívek adományozásából került ki.”[2]
   A zsidó fürdő telkét 1900-ban Rosinger Lajos hitközségi elnök vásárolta a községtől 666 koronáért. Sajtos Dezső elmondása szerint: „A zsidó fürdő ott lent volt, kövekből volt építve, mint a templom. Ott már volt hideg-meleg víz, odajártak fürödni hetente, be voltak osztva, ki mikor mehetett. Fel kellett iratkozni, volt egy templomszolga, Rosenbergnek hívták.”[3]
   Verpeléten készült Magyarország egyetlen fából készült zsinagógája, amelyet 1961-ben bontottak le. „1840-ben a verpeléti zsidók száma 139 fő volt,[5] Zev Wolf Tannenbaum rabbi (1787-1873) ebben az időben volt verpeléti rabbi (ahogy az 1850-ben nyomtatott Kirya N’emana című szerzői könyvéből kiderül)[6] Ez azt jelzi, hogy a zsidók formális közösséget és keretet alkottak. Unokája, Moshe Tannenbaum rabbi (1850-1916) követte őt ott rabbiként.” [4]

 Az asszimiláció és a konfliktusai 

   Az asszimiláció mértékének és szükségességének megítélése nem könnyű feladat. Bizonyos mértékű szekularizáció szükséges volt a modernizációs szerep betöltéséhez, ez a folyamat azonban egyrészt a hagyományhoz ragaszkodók éles tiltakozását vonta maga után, másrészt a keresztény magyar társadalom ezt is kevesellte. A magyar társadalmi elitnek a modernizáció végrehajtásában és a gyors asszimiláció végig vitelével a nemzetiségi többlethez volt nagy szüksége a magyar zsidóság minél alaposabb beolvasztására. A jogegyenlőség óvatos és fokozatos adagolásával az arisztokrácia fenntartotta meghatározó társadalmi szerepét, közéjük a nemesítések és a bárósítások révén lehetett kis arányban bekerülni. Az elfogadás mégsem volt teljes, a gazdasági pozíciójuk, vagyonuk alapján bekerülteket mindvégig idegenekként kezelték. Mégis az elfogadás teljesebb volt, mint a modernizáció miatt válságba került középbirtokosi réteg köreiben.
   A kialakuló antiszemitizmus nyílt, vagy lappangó változatában ez a réteg volt a hangadó. A beilleszkedés Heves megyében sem ment könnyen. Az ide érkező zsidók nagy része ugyan már Magyarországon született, de az igen vallásos és szegény lakossággal rendelkező északkeleti megyékből jöttek, ahol nagyobb közösségekben a földesúri birtokokon éltek, nyelvük többnyire a jiddis és a német volt, hagyományhű, vallásos emberek voltak, ez a korabeli foglalkozási szerkezettel, társadalmi státusukkal összeilleszthető volt, azonban a számukra megnyíló társadalmi felemelkedés, beilleszkedés, az értelmiségi, gazdasági elitbe való emelkedés a vallási szokások feladására, vagy legalábbis komoly engedményekre sarkalt. Az asszimilációs konfliktusok egyrészt a közösségen belüli konfliktusok, másrészt a beilleszkedni akarók és a befogadó társadalom között zajlottak le.
   Több évtizedes harc után a kiegyezés után sikerült véghezvinni Magyarország zsidó lakosainak egyenjogúsítását. Andrássy Gyula miniszterelnök 1867. november 25-én terjesztette be a törvényjavaslatot, amelyet a képviselőház egyhangúan, a főrendiház nagy többséggel fogadott el. Az 1867. XVII.törvénycikk az izraeliták egyenjogúságáról polgári és politikai jogok tekintetében c. kimondta:
   „Az ország izraelita lakosai a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog nyilvánítására egyaránt jogosítottnak nyilváníttatnak. Minden ezzel ellenkező törvény, szokás, vagy rendelet ezennel megszüntettetik.”[5] Ez a törvény azonban csak az egyéni jogegyenlőséget teremtette meg, a teljes vallási emancipáció még a kilencvenes évekig váratott magára. A kiegyezés teremtette meg a gazdasági, az emancipáció a jogi kereteket a magyarországi zsidóság társadalmi felemelkedésére, az asszimiláció felgyorsulására. Az országos kongresszus után a megye zsidósága megoszlott a három kialakult irányzat között, ez is már egy bizonyos asszimilációs konfliktusra utal. Az asszimiláció legfeljebb a kis falvakban élő, általában kocsmáros, szatócsboltos egy-két családnál nem jelentett problémát, a nagyobb közösségekben már igen. Az egyik leggyakrabban hangoztatott vád a zsidóság ellen nem magyar nyelve volt, ami az országos közjogi harcok közepette, a függetlenségpárti, magyar lakosságú Heves megyében is fontos momentumnak számított.

   1868-ban a megye zsidóságáról írta Frantzl Alajos: „Nyelvük a magyar, legtöbbjüknél rossz kiejtéssel, de a magyar nyelvet magánköreikben még most sem használják, hanem legtöbben az úgynevezett zsidó – vagy is elferdített német nyelvvel fejezik ki gondolataikat. Mióta törvényhozásunk az egyenjogúsítást, mint méltányost, és emberi törvényeink közé felvette és életbe léptette, azóta a fiatalabb, és műveltebb zsidók igyekeznek a magyar nyelvet sajátjukká tenni, azonban az úgynevezett ortodoxok még mindig féltik nemzetiségüket, természetesen nem tartván azt, hogy a magyar zsidó egyszersmind magyar is, és rossz német nyelven beszélnek.”[1] A nyelvcsere ment mégis a legkönnyebben. Heves megye lakossága dominánsan magyar, a török hódoltság után betelepedett, vagy betelepített német, „tót”, görög lakosság viszonylag hamar asszimilálódott. Ehhez a legnagyobb segítséget a magyar nyelvű iskoláztatás adta. A Bach-korszakban magyar nyelvre váltó izraelita iskolák, részben a kisebb helyeken a katolikus elemi iskolákba, illetve az egyre nagyobb számban a közép- illetve felsőfokú iskoláztatásban részt vevő zsidóknak már nem jelentett problémát a magyar nyelv használata.
   Az 1848 után a szabadságharcban tevékeny részt vállaló, az ország lakosságával együtt gazdasági és egyéb okokból is függetlenség párti, magát egyre inkább magyar-zsidónak, magyar hazafinak valló zsidóság az ellenzéki Heves megyében gyakorlatilag a századfordulóra dominánsan nemcsak külsőleg, öltözködésben, szakáll, bajusz viseletben, hanem nyelvében, hazafias érzületben is igyekezett a helyi lakossághoz maximálisan alkalmazkodni. Ez a névmagyarosításban[2], az anyakönyvekben is jól látható, különösen a 19. század nyolcvanas éveitől a szaporodó magyar keresztnevek megjelenésével, a korábbi hagyományos zsidó, vagy németes hangzású neveket felváltva.

   Ha megnézzük a századforduló zsidóságáról fennmaradt fényképeket, nemcsak az elit, hanem az egyszerű emberek is átvették a magyar viseletet. 1910-ben, Karcagon készült a tiszaigari-nagyiváni Ungár család tagjairól egy esküvői fénykép, ahol az egyik Ungár lány idős férje, Rubinstein Salamon tiszafüredi edénykereskedő még hosszú szakállat, hagyományos viseletet hord, de a fiatalabb, harminc év körüli férfiak egytől-egyig kackiás, magyaros bajuszt, és feleségeikkel együtt polgári ruházatot viselnek.[1]  
   Az asszimiláció konfliktusai nem kis részben látszólag vallási téren zajlottak le. Már 1869-ben azért adta át a gyöngyösi hitközség a megyében legrégebben, 1839 óta működő felekezeti elemi iskolája működtetését a városnak, mert a hitközségen belül nem tudtak megegyezni az iskola szellemiségéről. Néhány adalékot a levéltári dokumentumok, másokat a korabeli sajtó örökített meg számunkra a századfordulóról: A tiszafüredi Berger József 1884-ben táviratot intézett Heves megye alispánjához, mivel Jungreisz rabbi kiutasította őt a zsinagógából, és eltiltotta az istentiszteleten való részvételtől. A kiutasítás oka az volt, hogy Berger nem volt hajlandó a templomban levetni a „topánját”. Az alispán Lipcsey Tamás szolgabírót kérte fel az eset kivizsgálására. A szolgabíró 1884. október 21-én kelt jelentésében ez áll: „A belső szervezeti szabályoknak az ingatagsága, bizonytalansága, párosulva a külső érintkezésben tanúsított tájékozatlansággal eddig is sok viszálynak volt az előidézője.” A szolgabíró az irányzatok harcáról ír.[2] Majzik Viktor alispán is ezt erősítiette meg az ugyanabban az évben az anyakönyvek vezetéséről a vallás- és közoktatásügyi miniszternek írott jelentésében: „A rabbi orthodox, a hitközségben pedig mindinkább szaporodik a míveltebb elem, mely az othodoxia lélektelen külsőségeitől szabadulni szeretne.” [3]
   Ugyanebben az évben a Hevesvármegyei Hírlap „A kiközösített” címmel tudósít egy egri vallási konfliktusról, ahol a hagyományok és a modern szokások, a gazdasági harc közötti feszültségről kapunk némi képet: „A felekezeti verseny kellős közepén, amikor minden ember azt akarná mutatni, hogy ő is azok közé tartozik, akik felvilágosodottak, szinte bántó cinizmussal kerül elénk az alábbi eset: Herzfeld Károly kereskedő az itteni ortodox zsidó közösség tagja volt, mindaddig, míg a rabbinusa a közösségből exkommunikáltatta. Herzfeld ugyanis első sorban, s ez csak méltányolható: kereskedő. A világban megélhetését akarja biztosítani, s így a vasárnapi munkaszünet mellett arra gondolt, hogy két napi becsukott üzlet az ő egzisztenciáját megronthatja. A legutóbbi szombat tehát őt nyitott üzlet mellett találta, amikor vígan árulta cikkeit. Az ortodox rabbinak azonban rosszul esett a hitszegés és Herzfeldet kiparancsolta arról a helyről, amelyben azelőtt közösen áldoztak istenüknek, sőt a közösség kebeléből is kiközösítette.”
1891-ben a Gyöngyösi Lapok egyenesen tettlegességig menő afférről számol be Pásztóról: „ A pásztói Izr.     Hitközség f. hó 26-án tartott évi közgyűlés, melyen a hitközség elöljárósága lett volna megválasztandó. Az ortodox és a haladó pártok között olyan éles szóváltás keletkezett, hogy tettleg bántalmazták egymást s a tagok kisebb-nagyobb ütésekkel megrakva oszlottak szét. A rend helyreállítása végett a hatvani szolgabíróság még azon a napon egy hivatalos közegét a helyszínre küldte.”[4]

A nyelvcsere mellett az öltözködés, a szokások bizonyos változása is megfigyelhető volt. Ahogy a különféle rétegek gyermekei az értelmiségi pályát választották, úgy a legfelső, mintaképző csoport a zsidó földbirtokosok, orvosok, ügyvédek lettek a minta, példakép a közösségek szegényebb, egyszerűbb tagjai számára. A zsidó elit pedig a keresztény elithez igyekezett igazodni, öltözködésben és szokásokban is. 1909-ben a tiszafüredi újság Klein Sándor tiszaörsi földbirtokos körvadászatáról ad hírt, ahol 1911-ben a vadászaton 150 nyúl volt a zsákmány. Az eladósodott földbirtokok megszerzésével nem egy kastély, kúria is zsidó tulajdonba került, ezzel is emelve az új elit tekintélyét. 1909-ben Abasáron a volt Baldacchi kastély Grüssner M. Salamon fakéreg- és bornagykereskedő, az atkári kastély Kánitz Ödön, Ecséden a volt Ráday kastélyt Richter Adolf, Richter Gedeon nagyapjának birtokában volt 1848 és 67 között.

Tarnamérán a három kastély egyikét báró Beust Ödön építtette. Tőle 1882-ben Bischitz Artúr vette meg, a kitől viszont Paizs Gyula dr. vette meg 1906-ban. 1909-ban báró Schlossberger Henriknek is volt kastélya a településen.[1] A helyi volt nemesi elit szokásait a zsidó földbirtokosoknak is át kellet venniük, hiszen a még erősen feudális jellegű társadalomban a társadalmi és gazdasági kapcsolatok megteremtéséhez és ápolásához ezek a színterek is szükségesek voltak, ahogy a részvétel a különböző egyesületek vezetőségében és tagságában, a megjelenés és adományozás a társadalmi és egyházi klubok jótékonysági báljain és műkedvelő előadásain is.

   A helyi újságokban rendszeresen közölték az ilyen rendezvények alkalmából jótékonysági célra adakozók listáját, amelyeken mindenütt sok zsidó nevet találunk, a vagyonukhoz mérten a legkülönfélébb, városi, községi, de akár más felekezetek céljaira is adtak különféle összegeket. Az arisztokrácia, mintaként adta a törekvést a nemesítésekhez, a Hatvany-Deutsch családon kívül a megyében születettek közül a gyöngyösi születésű lovag Schweitzer Ede tábornok és Téven Zsigmond bankigazgató, szesznagykereskedő 1912. június 20-án dévényi előnévvel, az egri Kánitz Dezső bankigazgató, nagykereskedő és ipari vállalkozó 1910. augusztus 31-én, László fiával együtt, nagyecséri előnévvel nyert nemességet.[1]        

Antiszemitizmus: a tiszaeszlári vérvád és Heves megye 

   A középkori származású népi és a vallási alapon álló antijudaizmusra az előző fejezetekben több példát láthattunk. A 19. század második felében felgyorsuló kapitalizmusta fejlődésre adott válasz volt Kelet- és Közép-Európában az 1870-es években feltámadó ‘modern’, politikai antiszemitizmus, amely Magyarországon az első nagy pénzügyi-gazdasági válság, 1873 után a tiszaeszlári vérvádban érte el tetőfokát. Az egész korszakban kimutatható a gazdasági helyzet és az antiszemitizmus mértékének összefüggése. 1881-ben a pészáchi ünnepek alkalmával Pásztón a házfalakon a következő szöveg jelent meg: „Itt a jó alkalom a zsidók kiűzésére Magyarországból. Ma együtt lesz minden zsidó, kergessük ki őket polgártársaim!” A felíratnak ugyan semmi következménye sem lett, de a Gyöngyösi Lapok jegyzetírója aggódva írta az eset kapcsán: „Most még az Istóczy-féle tanokat csupán az értelmiség ismeri, ez olvasgatja… egészen másképp fog állni a dolog, ha e tanok leszivárognak a nép közé…”[2]
   A tiszaeszlári per idején az egri érseki nyomdában jelentek meg antiszemita röplapok, kinyomtatásukat az esetről értesülő dr. Samassa József egri érsek azonnal leállította, és megtiltotta, hogy a jövőben az érseki nyomdát ilyen izgató röpiratok (1828-1912) nyomására használják.[3] A Gyöngyösi Lapok fővárosi tudósítója, Vedres Mihály rendszeresen tudósított a per állásáról. „Hanem annyira már most is elmondhat minden figyelmes szemlélő, hogy a magyar nép higgadtsága, vallási türelme, józan értelme ennél az esetnél is kiállta a tűzpróbát.” Ugyanakkor a zsidóság felé is vág egyet: „Tanulság a zsidó nép számára, olvadjanak egybe a magyar néppel, szüntessék meg a zárt kasztszerűséget, a német műveltséget fejezzék be.”[4] A vérvád az országban sok helyen vezetett zavargásokhoz, néhány dunántúli megyében a hatóságoknak statáriumot kellett elrendelniük. A Heves Megyei Levéltár Alispáni iratok gyűjteménye megőrzött számunkra néhány érdekes dokumentumot ebből az időszakból.[5] 1882 nyarán Tisza Kálmán belügyminiszter felvilágosult hangú átiratot intézett a törvényhatóságokhoz a zsidóság védelmében. Törvényes intézkedéseket követelt az antiszemitizmus ellen, a röpcédulák, uszító könyvek lefoglalását, terjesztőik rendőri felügyelet alá helyezését sürgette.[6] Heves vármegye tiltakozott a felhívás ellen, azt a sajtószabadság megsértéseként fogták fel.[7]
   A Gyöngyösi Lapok 1883 nyarán ezt írta a pesti, zalaegerszegi „zsidó-heczcek” kapcsán: „Lelkész urak, bírák, jegyzők! Az Önök szent kötelessége fölvilágosítani a népet arról, hogy mily veszedelmes tűz az, mellyel a nép könnyelműen játszik az ily zsidó hecczekben! Minden józaneszű polgárhoz intézzük a kérést, az emberiség, a haza szent nevében, igyekezzenek a magyar népet nyugodt gondolkodásra téríteni, hiszen minden csepp magyar vérért kár, mely kiontatik. A törvénynek pedig nem szabad eltűrnie azt, hogy a békés polgárok, ha zsidók is, bántalmaztassanak.”[8]1884 február 24-én Tisza Kálmán körlevele a felekezeti zavargásokról kér tájékoztatást, a válaszok többnyire nemlegesek, Eger városa jelzi: „A Czifra negyedben próbáltak a zsidók ellen üzleti okokból rágalmazni. A 13 éves cselédet az ötödik lépcsőfokig vitte le a pincébe Grűn József szatócs, mikor az sikoltozott, erőszakkal vették ki a kezéből.” A nyomozás kiderítette, hogy mindez csak rágalom. Hatvan városa jelentette, hogy a zsidók elleni gyűlölet kezd lábra kapni, de részeg kortesek választói fogásának minősítik a jelenséget.[9] Az ország politikai vezetői ekkor még kemény kézzel elfojtották a politikai antiszemitizmus megnyilvánulásait. A következő években a gazdasági élet konszolidációja és a liberális kormánypolitika következtében az antiszemitizmus lecsendesedett, és kiszorult a közéletből.

 A recepció harcai az megyeszékhely sajtójában

   1895-ben szintén sok éves kemény politikai csatározások után született meg az izraelita vallást is egyenjogúsító valláspolitikai törvények sora. Mivel a recepcióval kapcsolatban a polgári házasság és anyakönyvezés bevezetésének megszavazására is sor került, különösen a katolikus egyház állt sokáig ellent ezeknek a törvényeknek. A harcok a katolikus egyházmegye központjában, Egerben is zajlottak, komoly sajtóvita folyt ez ügyben. A Hevesvármegyei Hírlap éppen az egyházpolitikai viták kellős közepén alakult, függetlenségi alapról, ugyanakkor a vitában a kormány mellé állt, és vezércikkeivel többnyire támogatta a törvényjavaslatokat. A főszerkesztő “az egyház vezető köreihez és a jómódú polgársághoz egyaránt közelálló” Babocsay Sándor (1846-1930) ügyvéd, aki a vitában a liberális eszméket képviselte…”Az állam vallási kérdésekben csak egy törvényt alkothat, amely ebből a négy szóból áll: vallását mindenki szabadon gyakorolhatja.”[10] A következő számban dr. Csutorás László (1864-1923) ügyvéd ellenvéleményt képvisel: bár “nagy az öröm Izraelben”, szerinte a katolikus alattvalók többsége nem ért egyet a törvénytervezettel. Az újság rendszeres vezércikkírója volt dr. Alföldi Dávid (1859-1929) ügyvéd, aki évtizedeken keresztül a helyi izraelita hitközség egyik világi vezetője volt, ugyanakkor városi képviselőként, a különféle gazdasági, és társadalmi szervezetek vezetőségi tagjaként sokat tett a város fejlődéséért.[11] A recepcióval kapcsolatos vitában írott cikkei fontos kordokumentumok. A levéltári források, vagy különféle a korban, illetve később írott mű sem tudja hívebben visszaadni azokat az érzéseket, gondolatokat, amelyek a vita során az emancipálódó és a vallásuk megtartása mellett a helyi társadalomba beilleszkedni igyekvő zsidóság érzett. Csutorás cikkére válaszul írta: „Azt sem lehet mondani, mit Csutorás állít, hogy e miatt „nagy az öröm Izraelben”, mert e kérdésben az orth. zsidók is vele tartanak. De igen is szüksége van erre hazánknak és szüksége van rá jogbiztonságunknak. És ez elég arra, hogy örömmel fogadjuk, mint a mai zavaros állapotok megváltóját.”[12]
   1894. június 24.-i vezércikkében írja a katolikus egyházról és oktatásról, a vallási antiszemitizmus jelentkezéséről a korban: „Az igazi felekezeti szellem egyik vallásnál sem ellenkezhetik egymással. Az minden vallásfelekezetnél egyformán abban nyilvánul meg, hogy szeresd Istent és felebarátaidat. Sajnos azonban, hogy egyik-másik felekezet papjai nem így gondolkodnak. Mintha féltenék saját vallásukat a többi felekezettől: az államot is saját szolgálatukba akarják szegődtetni és hatalmuk, meg vagyonuk tudatában folytonosan kisebbítik a többi vallásokat és gyűlöletet szítanak azok hívei ellen.Az iskolákban jordánoknak csúfolják a zsidókat, eretnekeknek a protestánsokat, és ahelyett, hogy a hívatásuknak megfelelően szeretetre tanítanák az ifjúságot, inkább példát adnak az üldözésre, és az ok nélkül való megkülönböztetésre. A nőnevelés is a kezükben van. S mert rájuk szorul a más vallású szülő is, a különben tiszteletreméltó foglalkozást űző apáczák külön padba ültetik a zsidó lányokat, hogy valahogy ne vegyüljenek a keresztények közé és ezek valahogyan szóba ne álljanak a szégyenpadba ültetett zsidókkal.Az ilyen szellem nem lehet ‘felekezeti szellem’!
   Ez éppen olyan átka a társadalomnak és hazánknak, mint némely elfogult ortodox zsidó papnak a másfelekezetűek megvetésére szóló tanítása. De amíg ilyen bolond ma már kevés van hazánkban s annak sincs követője, addig katolikus papjaink és apácáink nagy részének elfogultsága teljesen megrontja a társadalmi életet és a polgárok között szükséges összetartást, mert nagyon sokan vannak, akik másféle, mint ilyen nevelésben nem részesülnek, s azt hiszik, hogy csak ilyen gondolkozás mellett üdvözülnek. Azelőtt ez nem így volt. Még az én tanáraim is tiszteletreméltó papok voltak, akik az iskolában nem tettek különbséget a katolikus és zsidó tanulók között, és akik ott csak a tudomány papjai voltak. A mi iskolatársaink meg is tanulták, hogy szeretni kell az Istent és a vallást, de nem tanították meg őket arra, hogy gyűlölni kell társaikat, ha ezek nem katolikusok.” Reményét fejezi ki, hogy az új törvények megváltoztatják ezt a helyzetet, s végül ezzel fejezi be: „Mindnyájan egy hazának a polgárai vagyunk. Elég bajunk van nekünk Ausztriával s a nemzetiségiekkel, ne tartsuk mi is egymást ellenségnek, kik a hazaszeretetben egyek vagyunk, akiknek más bűnük nincsen, minthogy különböző templomban imádjuk ugyanazt az Istent.”[13]
   Egy hónappal később dr. Barchetti Károly ügyvéd, ügyész „Vallásszabadság” címmel írt vezércikket, üdvözölve a végre megszavazott törvényeket: „A képviselőház elfogadta a vallás szabad gyakorlásáról szóló törvényt és a zsidó vallás recepcióját. Negyvenhat évi küzdelem után végre érvényesültek 1848 liberális eszméi. .. Nagyon lassú az eszmék fejlődése. Évtizedek, sőt évszázadok kellenek ahhoz, míg egy-egy közülük teljesen megérlelődik. S akkor is mennyi küzdelembe kerül a megvalósítás. Két ellenséggel kell szembeszállni a megvalósulás felé törekvő eszméknek: egyik a sötétség, másik a rosszakarattal párosuló önzés. Soha sem fog tehát a sötétség fellege az emberi elmékról végleg elvonulni?”[14] A későbbi évtizedek történetének ismeretében mondhatjuk, hogy jogosan tette fel a kérdést. Ugyanebben a számban Alföldi Dávid válaszolt a helytelen katolikus neveléssel kapcsolatos cikkét ért támadásokra. Az Egri Híradó, melyet az egri egyházmegye adott ki, erőteljes támadást intézett ellene. Alföldi azzal védekezettik, hogy a nevelés közügy, és a sajtó munkatársának kötelessége a visszásságok ellen fellépni. Az Egri Híradó „betolakodóknak” nevezite a zsidókat, és azt javasolta, hogy a katolikus iskolák „egyszerűen ne fogadják be” a zsidókat. Alföldi kiállt a zsidók szolgalelkűsége ellen, „…inkább egy zsidó gyereket se fogadjanak be katholikus iskoláink, semhogy megöljék már gyerekkorukban önérzetüket, s arra tanítsák őket, hogy a zsidó azért, mert zsidónak született, akkor is hitványabb a nem zsidónál, ha a lehető leglelkiismeretesebben teljesíti kötelességét… csak az iskolában tanulhatja majd meg mindenki, hogy a hazát akkor is szeretni kell, ha ez az egyházaknak néha nem tetszik.”
   A beilleszkedés nehézségeit érzékelteti a következő újságcikk is, amely a liberális beállítottságú Hevesvármegyi Hírlapban jelent meg 1894-ben, írója nevét nem tüntették fel. A cikk a különböző társadalmi osztályok és vallásfelekezetek közötti elkülönülésről szól: „Eddig a kórtünet inkább az arisztokratikus hajlamok kóros túltengésére utat. Hogy azonban inkább az elszigeteltség aszkórjának produktuma, kitűnik ama további folyamatból, mely az egyes vallásfelekezetek, de különösen a keresztények és a zsidók között fennforgó kölcsönös tartózkodásban, hidegségben, lenézésben és ellenszenvben nyilvánul meg.Hogy ez a szimptóma társas érintkezésünk körében nap nap után folyton észlelhető, azt tapasztalatból tudjuk mindnyájan. A piacz, az utcza, a színház, a tánczterem stb., stb. megannyi permanens szinpadul szolgálnak ennek a hideglelős valaminek a szcénáihoz. A legtöbben azt is látjuk, hogy ezek a szcénák bizony nagyon lehangolólag hatnak társadalmi életünk derűjére. S néhányan egyenesen a 19. század demokratikus és liberális iránya elleni merényletnek tartjuk azokat, melyek tűzzel-vassal kiirtandók, elnyomandók.” Példaként hozza fel, hogy a műkedvelő társaság csupa zsidó fiatalból áll, és első, igen jól sikerült előadásuk nézői között is csak néhány keresztény volt.[15] A bizalmatlanság, az elzárkózás kétoldalú, ezt érzékelteti a Gyöngyösi Lapok 1897-es cikke: „Sok magyar a zsidóval társalog, de nem szívesen, befogadja a társaságába, ha muszáj, s mindenek felett azt kívánja, hogy a zsidó szerfelett megtisztelve érezze magát, ha vele szóba áll. No pedig ez – antisemitizmus.”[16]
   Ezzel szemben a kiegyezés korában számtalan példáját találjuk annak, hogy a beilleszkedésre, és a gazdasági és társadalmi felemelkedésre végre az ország többi polgáraihoz hasonló jogokat kapott zsidók mennyire hálásak voltak a lehetőségért: 1877-ben írta a megyei újság: „A plevnai török győzelem örömére rendezett ünnepségen felszólalt Nagy Adolf tiszaigari postaexpeditőr, a magyar szellem, alkotmányosság, szabadság őrzésére, ápolására buzdítva felekezete tagjait.”[17] Az új tiszafüredi főrabbi Szofer Mór 1893-ban, az őszi ünnepek alkalmából tartott ünnepi beszédében a következőket mondta: „Ebben a hazában egyenlően szolgáltatják az igazságot minden polgárnak, felekezetre való tekintet nélkül… Tekintsünk szét földrészünkön, látni fogjuk, hogy szegény oroszországi hitsorsosaink minő borzasztó sanyargattatásnak vannak kitéve! Nem sokkal jobb sorsuk hittestvéreinknek Romániában sem. E haza földjén senkit vallásáért nem háborítanak. Imádkozzunk tehát a haza boldogságáért!”[18] Dr. Alföldi Dávid, aki cikkeiben lelkesen harcolt a recepcióért, a millennium alkalmából neofita buzgalommal terjeszti elő jó és különleges ötleteit. „…hazánk ezredéves fennállásának örömünnepét tenni akarás, megtartását az igazi hazaszeretet és a nemzeti önérzet követeli.” Gazdasági akadémia felállítását javasolta Egerben, a Heves vármegyei monográfia elkészítését (ez megvalósult), Árpád-szobor, Árpád szálloda, katolikus egyetem létesítését, ezenkívül: „…vármegyénk idegen nevű községei Árpád és a hét vezér nevére változtassák meg neveiket.”[19]Az 1881-ben a Rudolf trónörökös esküvője alkalmából tisztelgő megyei küldöttség tagjai voltak a megyei elit képviselői, többek között arisztokraták, de rajtuk kívül Hirschl Salamon és Engel Jakab is.[20] A gyöngyösi millenniumi bizottság alelnöke volt Téven Zsigmond nagykereskedő. [21] Az asszimiláció, a magyar nyelv használatáért folytatott küzdelem élharcosa volt Bardach Sándor adótisztviselő, aki a kilencvenes években számos cikkben buzdított a magyar nyelv használatára, a beilleszkedésre. 1892-ben írta Magyarosodjunk! című felhívását. „… És vajon Magyarország nem a mi édes hazánk-e? Nem büszkén valljuk-e magunkat magyarnak?…Itt volna tehát már az ideje, hogy a magyar nemzet iránti lojalitásból kifolyólag dobjuk el magunktól a germanizálást és adjunk helyt a hazafiságnak!”[22]

   Az első világháborúban a zsidó férfiak ugyanúgy részt vettek, és számos hősi halott került ki soraikból, mint a lakosság többi részéből is. Ha megnézzük a helyi világháborús emlékműveket, mindenütt megtaláljuk rajtuk a tipikus zsidó neveket is. Gyöngyösről 430 katona vonult be, az áldozatok száma 34; az egri zsidók közül 30-an haltak meg. Hatvanból 95-en vettek részt a háborúban, 17 volt a hősi halott. Hevesen a 43 katonából heten haltak meg, a pásztói 40-ből 14-en, Tiszafüreden 62-ból 13; sokan megrokkanva tértek haza.[1] Adományozás terén is kitűntek, a gyöngyösi Chevra Kadisha kórházat létesített a háború sebesültjei számára, az összes ágyat Rusz Jakab adományozta, a felszerelésre a zsidók között rendeztek gyűjtést, fennállásuk alatt 256 sebesültet ápoltak.[2]
   A megye zsidó orvosai részt vettek a frontokon és a hátországban is a hadikórházak munkájában, dr. Kiss Aladár, a Tiszafüredi járás alorvosa (1895-1933) a tiszafüredi polgári iskolában berendezett hadikórház parancsnoka volt. Gyöngyöst a 20. század elején több tűzvész is sújtotta. Sűrűn épült házsoraival, és a vízhiány miatt ezek a tűzvészek nagy kárt okoztak. A legnagyobb, Gyöngyös történelmi magját elpusztító legnagyobb tűzvész a háború utolsó előtti esztendejében, 1917. május 21-én tört ki, és a város nagy részét elpusztította, a város iskoláit, templomait, a városházát, de többek között a zsinagógát is, és a zsidó közösségi épületeket, és saját házaikat is.[3] A Heves megyei zsidó katonák sora tűnt ki vitézségével, a különböző két világháború között kiadott adattárak közlik az egyes volt zsidó frontharcosok sokféle hadi kitüntetését is. A gyöngyösi lista szerint többen tiszti rangban szolgáltak, Büchler Zsigmond őrnagyként, heten főhadnagyként.[4] A képen jobb oldalt Vágó Imre és családja, Vágó Imre mérnököt a 1944. október 16-án Pusztavámon végezték 215 Heves és Borsod megyei értelmiségivel együtt.

   Sajnos mindeme tények sem akadályozták meg, hogy a bukott forradalmak és Trianon után ne a zsidóságot tegyék meg kollektív bűnbaknak a háborús veszteségekért. A hátországot váratlanul érte a háború elvesztése. 1918. október 17-én Tisza István bejelentette a háború elvesztését, október 25-én az ellenzéki és parlamenten kívüli pártokból alakult meg a Magyar Nemzeti Tanács. Azonban az összeomlás után felbomlott a rend az országban, a forradalom spontán módon tört ki, „…éhes lerongyolódott tömegek gyorsan cselekedtek, október 31-én feltörték a katonai raktárakat, készleteiket széthordták. Megtámadták a pályaudvarokat is.”[1] Október végén, és november első napjaiban a paraszti-katonai megmozdulások, fosztogatások Heves megyében is különböző intenzitással jelentkeztek. Ahol azonban megtörténtek, ott nem kis részben a zsidó polgárok boltjait és lakásait dúlták fel. Gyöngyösön október 31-én az ott állomásozó fegyveres huszárcsoport önkényesen hazaindult, az utcán tárolt bortól lerészegedtek, a hozzájuk csapódó csőcselékkel együtt a következő napon kifosztották a piac környéki boltokat, többek között özv. Deutsch Lőrincné boltját, a Kohn féle bazárt, Goldner Dávid ruhakereskedését.
   Az utcán járókelőket támadtak meg, ablakokat vertek be, komoly pusztítást végezve. „A randalírozó sihederek belekötöttek az arra járó zsidókba, így Lichtenstein Miksa tartalékos hadnagyba, kinek védelmére siető testvéröccsét, Dezsőt, a Városházán lévő rendőrkapitányságig üldözték, majd a rendőrség épületében megölték.” [2] Verpeléten „az 1918-as forradalom alkalmával a hitközség levéltárát és templomát teljesen kifosztották, a kegyszereket széthordták… A forradalom következtében a község tagjainak nagy része szétszéledt. Sokan Budapestre, Miskolcra, Egerbe költöztek.”[3] Tiszaigar és Tiszaörs boltjaiban, és tehetősebb polgárainak lakásaiban 703000-730000 korona kár keletkezett, Tiszafüreden Pilitzer Ignác vasúti vendéglős raktárát törték fel az átvonuló katonák, és 85 liter borát vitték el.[4]
   A helyi Nemzeti Tanácsok, bizottságok a rend fenntartására és helyreállítására alakultak meg. A helyi közigazgatás és a gazdasági elit mellett az értelmiség és különböző mértékben a lakosságnak eddig a hatalomból kizárt rétegei is képviseltették magukat. Egerben november 3-án alakult meg a száz tagból álló Nemzeti Tanács. A végrehajtó bizottság négy elnöke Jankovich Dezső polgármester, dr. Babocsay Sándor ügyvéd, dr. Alföldi Dávid és Militzer Gyula szőlőbirtokos volt. Később a tagok közé került a város főjegyzője és rendőrkapitánya is, tehát képviseltette magát a korábbi közigazgatás vezetősége is, de a tagok között a helyi polgárság és értelmiség képviselői is helyet foglaltak. A megye alispánja megmaradt hivatalában, november 4-én az egri érsek és a városi papság is esküt tett a Nemzeti Tanács előtt.
   A Szociáldemokrata Párt helyi szervezetének egyik vezetőjét, Fischer Manót az 1978-ban írott várostörténeti munka elítélően rója meg, mivel „a polgársággal való teljes együttműködés, az osztálybéke híve volt”, november 3-án a Kossuth téren tartott népgyűlésen fegyelemre és együttműködésre hívta fel a város lakóit, „ő szegény ember, de a mai időben megvédi mindenki vagyonát, legyen az akár az egri érsek is.” Márciustól Fischer részt vett a megyei direktórium munkájában, de a megyei vezetők ekkor sem a zsidók közül kerültek ki. Gyöngyösön az események radikalizálódásával a legtöbb zsidó származású szociáldemokrata nem akart lépést tartani, ezért zárták ki a pártból dr. Horovitz Alfréd és Waldner Fülöp ügyvédeket. A helyi direktórium elnöke a nem zsidó Junghancz Ferenc ács, a rendőrség vezetője pedig Nemecz József lett.[5] április végén szocializálták az egri üzemeket, megteremtették a pénzintézetek felett a felügyeletet.[6] Betiltották a többnyire zsidók által szerkesztett által helyi sajtót is.
   A Tanácsköztársaság idején a megye területén is szocializálták a 20 főn felüli üzemeket, a bankokat és a földbirtokokat. Hatvanban a Hatvany-Deutsch család a forradalom kitörésekor elmenekült, április 6-án a cukorgyárat államosították, 3. és 12. között a földbirtokokat szocializálták mezőgazdasági szövetkezetet alakítva belőle. Blumenthal Béla bankigazgató lakását kirabolták.[7] Az egyes helységekben a módosabb embereket vitték el túszként, közöttük nagy számban voltak zsidó vallásúak. Gyöngyösön a direktórium vezetője és a város rendőrparancsnoka sem volt zsidó. Egyik első intézkedésükkel betiltották a „zsidó újságokat”, bezárták, illetve szocializálták a helyi bankokat, az üzleteket, az ipari üzemeket, Bruckner Izidor (1864-1938) szállodáját. A „vörösök” a gyöngyösi tekintélyes embereket megszégyenítésként utcaseprésre kényszerítették, közöttük nem egy zsidót is. A forradalmi törvényszék 14 túsza között négy prominens zsidó gazdasági vezető volt. A május elsejei ellenforradalmi szervezkedésben komoly szerepe volt a zsidó Michelstädter (Mihályfalvy) Jenőnek, a megtorlásnál az evangélikus Csipkay Albert huszárszázaddos mellett kivégezték a vétlen Welt Ignác üvegkereskedőt is. A bukás utáni bírósági perek során bár az elsőrendű vádlottak nem zsidók voltak, mégis igyekeztek antiszemita hangulatot kelteni. Hét zsidó vallású vádlott kapott börtönbüntetést.[8]
   Tiszafüreden november közepén, december elején a helyi közigazgatás vezetői is letették az új kormányra az esküt. 1918. december végén mezőgazdasági termelő, feldolgozó és értékesítési szövetkezet terveit dolgozta ki a zsidó vallású Wildmann Lipót nagybérlő és dr. Gelei Károly ügyvéd. A dokumentum kidolgozásában, népszerűsítésében részt vett a községi jegyző, a református lelkész, az egyik nagybirtokos, is és több birtokos paraszt is. A tervezet megjelent a megyei sajtóban, és önálló formában is. 1919. március 22-én alakították meg a munkástanácsot, 40 tagjából 70 % napszámos és földműves paraszt volt. A Járási Munkástanács elnöke dr. Gelei Károly ügyvéd lett. Április elsején az összes felekezeti iskolát államosították, majd az egyetlen füredi telephellyel működő, 20 főn felüli üzemet, a debreceni székhelyű Magyar Fa- és Kefeipari Rt. is. Május elsején a húsz letartóztatott túsz között ott voltak a helyi zsidóság képviselői is. [9]A bukás után 60 embert tartóztattak le, közöttük dr. Gelei Károlyt, Wildmann Gyula gazdálkodót, és dr. György Lipót orvost, akik börtönbüntetést kaptak. 1941-ben és 1944. március 19-e után is mint megbízhatatlan személyt a megyében többeket internáltak, közöttük a Tiszafüreden élő Wildmann Gyulát, az egri dr. Fischer Lajost és dr. Heller Józsefet, a gyöngyösi dr. Gondos Miklós orvost.