A Heves megyei zsidó közösségek történelmi tekintetben viszonylag rövid életűek voltak. Mint gyakorlatilag Magyarország összes más vidékén, a legtöbb közösség története alig valamivel több, mint egy évszázadig tartott. Mindössze néhány közösséget alapítottak a XVIII. század végén, a legtöbb a XIX. század folyamán jött létre. A zsidók letelepedését eredetileg a feudális földesurak ösztönözték birtokaikon, örömmel látták őket a kereskedelem és ipar területén – a gazdasági tevékenységet a birtokos főnemesség lealacsonyítónak tartotta, az alapvetően tanulatlan parasztság pedig nem volt alkalmas a szerep betöltésére. 1840-ben, a megyében élő zsidók száma 1.953, 1880-ban volt a legtöbb: 10.928 fő. A következő évtizedekben a megyei zsidó lakosság száma fokozatosan csökkent, és az 1940-es antiszemita időszakra már csak alig több mint 7000 fő volt.
 A megye zsidó közösségeinek felemelkedését és hanyatlását sok történelmi, politikai, társadalmi és gazdasági tényező határozta meg, beleértve mások mellett Eger, Gyöngyös, Hatvan, Heves és Tiszafüred közösségeinek történetét is. Ezt a folyamatot írta le, és elemezte jól dokumentált munkájában Orbánné dr. Szegő Ágnes, a tiszafüredi városi könyvtár igazgatóhelyettese. A tiszafüredi zsidóság története és demográfiája szerzője gyakorlottan használja a megyei levéltári forrásokat, dokumentálva a közösségek fejlődését, beillesztve azt Magyarország nemzeti történelmének különböző szakaszaiba. A társadalomtudományok eszközeit használva kihangsúlyozza a társadalmi struktúrában elfoglalt helyüket, a közösségek vallási és jóléti szervezeteinek szerepét, leírja a hitel, a kereskedelem és az ipar ágazatait, amelyekben a zsidók úttörő szerepet játszottak, és leírja az egyre nehezebb politikai légkört, amelyben – különösen az első világháború után -, a közösségek a fennmaradásukért harcoltak.  

    Amint másutt is a csonka Magyarországon, 1938-ban, az első zsidótörvény elfogadása után az antiszemita mozgalmak felerősödtek. Ezt követték gyors egymásutánban a többi ominózus antiszemita törvények, mindennek tetőpontjaként az a tragédia áll, amely az 1944. március 19-i német megszállás után elnyelte a magyarországi zsidóságot. Az utolsó fejezetet a szerző a Holocaustnak szentelte. Tömören leírja azokat az intézkedéseket, amelyeket az országos és a helyi hatóságok rendeltek el, közöttük a zsidóság elkülönítését, kifosztását és megalázását. Szintén feltárja azokat a szörnyű körülményeket, amelyek a különböző gettókban uralkodtak, Eger, Gyöngyös, Hatvan, Szú-csi-Bagólyuk és Tiszafüred településeken. Dokumentálja az embertelen körülményeket, amelyekkel a magyar állami hatalom eszközei – a polgári hatóságok, a rendőrség és a csendőrség – végrehajtotta a deportálást.
  A háború után a kísérlet néhány közösség feltámasztására alapjában sikertelen volt, a kezdetektől balsiker kísérte. Először is csak néhány megindítóan szánalomra méltó túlélő próbált lelkesen új gyökereket ereszteni a városokban és a falvakban, ahonnan szeretteiket olyan brutálisan hurcolták el Auschwitzba. A túlélők közül néhányan elhatározták, hogy nagyobb városokba költözve – leg-alább rövid időre – még életképessé tesz zsidó hitközségeket, mások az első adandó alkalommal emigráltak. Ráadásul a háború után hamarosan hatalomra kerülő, a szovjetek által támogatott kommunista rezsim nem nézte jó szemmel a hagyományos zsidó értékek ápolását és a vallási közösségek életre keltését.
  A valaha virágzó Heves megyei zsidó közösségek, mint a magyarországi legtöbb vidéki városban és faluban, mára voltaképpen kihaltak, csak a tudományos munkák és emlékiratok emlékeznek rájuk. A Heves megyei zsidóság büszke lehet történetére. Emlékezete lett bemutatva ebben a jól megírt és kimerítően dokumentált kötetben. Ezzel Orbánné dr. Szegő Ágnes nemcsak tudományos fokozatát, hanem az összes ember elismerését is elnyerte – zsidókét és keresztényekét egyaránt, akik a történelmi igazság megőrzésének szentelték magukat.

New York, NY May 2001.