Gettók

  Az Eger című újságban 1944. május 5-én jelent meg az alispán rendelete a zsidóknak gettóba való költöztetéséről és a zsidó tanácsok megalakításáról. (Heves vármegye alispánja elrendelte Egerben, Gyöngyösön és a vármegye több községében a zsidók külön városterületének kijelölését. A rendelet végrehajtását azonnal meg kell kezdeni. In.: Eger, 1944. 55. 70. máj. 5. p. 1.) A kormányrendelet alapján elrendelte Eger és Gyöngyös vársokban, valamint Hatvan és Tiszafüred községekben a zsidók külön lakhelyének kijelölését és a járások területéről a zsidók összpontosítását. Az egri járás területén élő 352 lelket számláló, a gyöngyösi járás területén élő 174 lelket számláló, a hevesi járás területén élő 625 lelket számláló és a pétervásárai járás területén élő 184 lelket számláló, összesen 1285 főnyi zsidó lakosság köteles az egri járáshoz tartozó Szűcs- község közigazgatási területén fekvő bagólyuki bányatelep lakóépületeibe, mint kijelölt új lakóhelyre átköltözni. Erről az egri főszolgabíró gondoskodik.
 A hatvani járás 1121 főnyi és a tiszafüredi járás 791 főnyi zsidó lakossága, a járási székhelyen, tehát Hatvan és Tiszafüred község területén tömörítendő. Eger területén élő 1620 főnyi és Gyöngyös város területén élő 1824 főnyi zsidó lakosság a városnak meghatározott részébe gyűjtendő, illetve telepítendő össze.

  Eger

  Az egri zsidóság elhurcolásáról tudunk a legtöbbet. [1] Az egri zsidóság története című kötetben a külföldön, elsősorban Izraelben élők írták le húsz esztendő után is friss sebként sajgó emlékeiket. Kertész Lilly, akit fiatal lányként a családjával együtt vittek el, de csak egyedül tért vissza, 1995-ben jelentette meg könyvét Budapesten szenvedéseikről, „”Mindent felfaltak a lángok” címmel. A népbírósági akták és a korabeli sajtó cikkei alapján is jól dokumentálhatók a történtek.[2] 1944. április 4-én többeket internáltak, közöttük dr. Fischer Lajos ügyvédet, aki az egri virilis lista első helyén állt a harmincas években. I. világháborús kitüntetései miatt egyedül ő kapott mentességet a virilisek közül, és az első két zsidótörvény után is tagja maradhatott a megyei törvényhatóságnak. Az internálás megokolása az volt, hogy az árvízkárosultakat csak öt pengővel, a cionistákat viszont több ezerrel támogatta, azonkívül házában bérelt helységet a szociáldemokrata párt, ezért Zsákay József m. kir. rendőrrtanácsos, az egri rendőrkapitányság vezetője szélsőbaloldalinak titulálta. Fischer ekkor 54 éves volt.[3]

   A gettóba való vonulás előtt a ciszterci gimnáziumban még három zsidó tanuló leérettségizett, Lőw László [ciszterci gimnázium] és Tarján Éva jelesen, Schneweisz Éva [angolkiasasszonyok leánygimnáziuma] jórendűen.[1] (Mindhárman túlélték a deportálást, Lőw Lili, akit az az egyik legszebb zsidó lányként írnak le az emlékezők, nem jött vissza. Lőw László kivándorolt Amerikába, egyetemre járt, kivételes tehetségként tekintettek rá, de hamarosan elmegyógyintézetbe került, és ott is halt meg. – dr. Csank István ny. ügyvéd visszaemlékezése szerint.)
   A gettó kijelölését egy ötfős bizottság végezte, a közigazgatás vezetői, hivatalnoki precizitással: dr. Hedry Lőrinc főispán, dr. Monostory Elek vármegyei főjegyző, dr. Szabó Gyula alispán, dr. Polgáry Pál főszolgabíró, dr. Pál Endre polgármester, majd ők is ellenőrizték azt.[2] 1944. május 15-én fejeződött be a gettóba való beköltöztetés.[3] Két helyre telepítették össze az 1800 zsidó lakost: a Mecset utca sarkától a Dobó-tér sarkáig a patakparti gyalogút két végét —, a Szunyog-köz Dobó-utca felőli kijáratát — az Újvilág-utca mindkét végét —, a Gólya-utca Káptalan utcai torkolatát —, az Almagyar-köz és a Szent Imre térnek a Herceg-féle fatelep kerítésétől a versenyuszoda kerítése kiszögelléséig terjedő részét, az Újvilág utca, és az Uszoda utca körül, négy-öt családot zsúfolva egy lakásba. Külön házba, a Herczeg-féle fatelepen gyűjtötték össze a kikeresztelkedett, illetve vegyes házasságban élő zsidókat, összesen 16-18 embert.
   A zsidó tanács tagjait a polgármester jelölte ki és a tanácson keresztül érintkezett a zsidóság a hatóságokkal. A tanács szervezte meg az élelmiszer és a gyógyszerellátást is. Egerben a zsidó tanács a következőkből állt: elnök: Dr. Lőw Béla bankigazgató, tagok: dr. Bársony Endre ügyvéd, Weisz Mór körjegyző, Schwarcz István, Blasz Adolf vaskereskedő és a keresztény vallásfelekezethez tartozó zsidók részéről dr. Sarló Alfréd orvos. (Eger, 1944. 55. 78. máj. 10. p. 1.)
   A gettót kívülről a helyi rendőrség őrizte, a kerítésen belül maguknak kellett megszervezniük az őrséget. Kijárási engedélyt az orvosok, a zsidó tanács tagjai, iparosok kaptak, illetve másoknak csak külön engedéllyel volt lehetséges. Az állampolgárságuktól, és fokozatosan minden emberi jogaiktól megfosztott zsidók kifosztásában nagy ügybuzgalmat tanúsítottak a helyi közigazgatás vezetői és a VII. csendőrkerület képviselői. Még a gettóba vonulás előtt a zsidók lakásaiban található értékeket, illetve az üzletek, műhelyek készletét leleltározták, majd külön helyre gyűjtötték össze. A bankszámlákat zárolták.
   A gettóban többször is végeztek motozást, az elsőt a Pénzügyi Igazgatóság vezetésével. A motozás végrehajtására és a felügyeletre az igazgatóság vezetője, dr. Hodonszky Géza és dr. Pál Endre polgármester jelölte ki a személyeket. Az elkobzott tárgyakat és pénzt jegyzőkönyvezték, e célra külön bizottságot alakítottak. A motozás ideje alatt a gettó összes lakosának, a betegeknek és az öregeknek, többek között a 94 éves rabbinak is egész nap a gettó udvarán kellett állnia. A Gestapónak a gettóban több embere volt, akik az elrejtett értékeket próbálták kiszimatolni. Komáromi Mariska idős tanárnő még gyermekkorában megkeresztelték, népszerű volt a városban. Nem volt hajlandó viselni a sárga csillagot, amiért többen is feljelentették, végül őt is a többi kikeresztelkedett zsidóval együtt a kisgettóba vitték.[4]
   Horváth Kálmán százados az egri gettóból május végén mintegy kétszáz embert sorozott be, a korhatár alatti , illetve és feletti korosztályokból, így megmentve sokuk életét. Egy nappal a kerecsendi gyűjtőtáborba való elhurcolás előtt újabb megalázó motozást kellett a gettó lakóinak végigszenvedniük a miskolci csendőrkerületből három nyomozó felügyeletével. A gazdag férfiakat megkínozták, az asszonyokat – köztük egy, szülésen nem sokkal korábban átesett nőt, és a szűzlányokat is szülésznőkkel motoztatták meg, testi és lelki sérüléseket okozva. A testi motozás során nem találtak semmiféle értéket. A gettóból való elszállítás utáni napon a németek egy százados vezetésével az egri kórházakból is elszállítatták az ott fekvő betegeket Maklárra a bevagonírozásra, így közöttük dr. Fischer Miklós orvos feleségét, aki súlyos epegyulladással éppen műtét előtt állt, egy nyílt lábszártöréses nőt, az elmebetegeket, az egerszalóki dr. Császár orvos, feleségét, és kislányát, akik elvitelük előtt morfiummal próbáltak meg öngyilkosságot, sikertelenül. Frisch Ágika öt éves, tiszaszőlősi kislányt a tiszafüredi gettóból skarláttal vittek az egri járványkórházba, őt is elhurcolták, még az sem adatott meg neki, hogy legalább az édesanyjával legyen a hosszú és szörnyű út alatt.[5] A németek a betegeket egyesesen a maklári vasútállomásra szállították.
   Egyetlen embert, özvegy Goldberger Edmondnét, egy 86 éves idős, súlyos beteg agy-érelmeszesedéses nőt hagytak a németek az Irgalmas rendi kórházban. A kórházi zárójelentés alapján később javult az állapota. 1944 október 28-án egy bombatámadás alatt a rázuhanó törmelékek alatt megfulladt. Az egri kórház orvosai, nővérei hiába tiltakoztak a zsidó betegek elvitele ellen, legalább az egyetlen itt maradottat gondosan ápolták.[6]
   A kisgettó lakóit is a németek szállították el. Indig Mihályné keresztény volt, férje 1944-ben munkaszolgálatos. Két gyermekük bement a kisgettóba nagyszüleiket meglátogatni, az egyik alkalommal nem engedték őket haza. Indigné mindent megtett a kiszabadításukért, sikertelenül. Végül ő is kórházba került, ahonnan egy nyomozó vitte el ismeretlen helyre. Az elgyötört embereket a 16 km-re lévő kerecsendi téglagyárba terelték át. „…ahol állati sorban, fedél nélkül a fejük felett, kemencelyukakba zsúfolva töltöttek el négy napot.”[7] A csendőrök sok embert agyonlőttek a kerecsendi erdőben. Innen a maklári vasútállomásra kellett gyalogmenetben menniük, Schreiber Simont, az ortodox hitközség 94 éves, nagy tekintélyű, tudós főrabbiját, aki 64 éven át dolgozott Egerben, és ekkor már járni sem tudott, hívei és családtagjai egy hordozható karosszékben vitték a kerecsendi országúton.
   Az Auschwitzba deportált 1620 személy közül csak nagyon kevesen tértek vissza. A munkaszolgálatra bevonult férfiak közül számosan elpusztultak Oroszországban a keretlegények kínzásai következtében, vagy az 1943-as téli visszavonulás alatt, vagy később a tífusz végzett sokukkal. Közülük aránylag mégis többen menekültek meg. A bujkálók közül nem egyet a nyilasok végeztek ki.[8] Dr. Ráth (Róth) János és Klinger Erzsébet is Egerben bujkáltak, de feljelentették őket.[9]
   1944. október 15-én Henkey-Hőnig József őrnagy összehívta a tisztikart Egerben, és kiadta a parancsot: „minden szökevényt el kell fogni és fel kell koncolni!” Útellenőrző különítményeket állítottak fel, dr. Polgáry Pál főszolgabíró, főhadnagy, Szántay Imre zászlós, Adamecz István hadapródőrmester, Horváth Ferenc törzsőrmester vezetésével. Az elfogott katonákat, munkaszolgálatosokat a kerecsendi községházára vitték, ahol megverték és kifosztották, majd a dögtemetőben kivégezték őket.[10]
   1944. október 15-én a rádióban felolvasott Horthy-nyilatkozat elhangzása után az akkor Egerben állomásozó 20. rohamtüzér osztály parancsnoka Henkey-Hőnig József tisztjeit a proklamációval ellentétben a háború folytatására buzdította. Ezért a háborút esetleg abbahagyni szándékozók elfogására a parancsnok az Egert körülvevő útelágazásokhoz ellenőrző csoportokat küldött ki, amelyeknek parancsnokául Polgári Pál főhadnagyot, volt egri szolgabírót jelölte ki, aki egyébkén ismert volt szélsőjobboldali állásfoglalásáról. Október 16-án délután Polgári Pál a kerecsendi útelágazásnál erőszakos módon megállított egy katonai gépkocsit, amelyben több katona és négy munkaszolgálatos ült. Az elfogott katonákat Egerbe küldték, a négy munkaszolgálatost – akiket Polgári Pál hallgatott ki – az alakulat parancsnoka halálra ítélte. A négy munkaszolgálatost az egyik beosztott tiszt vezetésével a kijelölt osztag agyonlőtte. Polgári Pál még 16-án este elfogott egy munkaszolgálatost, majd 17-én további négy főt és valamennyiüket ugyancsak kivégeztette. (Gáspár Ferenc: A munkaszolgáltosok gyászos októbere. Szombat, 1994. 8. október, p. 34-35.)
   Adamecz István hadapródőrmester: „A gyöngyösi politikai rendőrség elfogta Mariskó Lajos volt honvédet és Adamecz István volt hadapródőrmestert. Azzal vádolják őket, hogy 1944 novemberében a kerecsendi erdőben 28 munkaszolgálatossal megásatták sírukat és azután agyonlőtték őket. (Szabadság, 1946. 2. 223. okt. 3. p. 2.)
   Az egri népbiíróság Szántay Imre volt zászlóst, amiért Kerecsend községben nyolc ismeretlen munkaszolgálatost kivégeztetett, tiz évi fegyház­büntetésre ítélte. (Magyar Jövő, 1948. 47. 60. p. 9.)
   Dr. Székely Béla Endre orvost és családját nem hurcolták el a többi egri zsidóval, mivel az I. világháborús katonai szolgálata alatt megvakult és a fennálló rendelkezések szerint őt és családját is mentesség illette meg.[11] A nyilas hatalomátvétel után 1944. októberében először az egri ügyészségi fogházba hurcolták őket, majd átadták a füzesabonyi csendőrparancsnokságnak. Dr. Kun András szülész-nőgyógyász főorvos megszökött a munkaszolgálatból, saját egri szanatóriumában szeretett volna elrejtőzni, de felismerték, és feljelentették. A Székely családdal és 12 társával együtt hurcolták el. Megásatták velük a saját sírjukat, majd tarkólövéssel végeztek velük a kerecsendi erdőben 1944. november 9-én.. „Arcra borulva, szétroncsolt koponyával, elevenen összetört tagokkal feküdtek a saját maguk által megásott sírban.”[12]

   Már kivégzésük után közölte az egyetlen megjelenő megyei újság, az Eger az MTI által kiadott hírt: az arany, két ezüst első világháborús kitüntetéssel rendelkező, illetve 75 %-ban hadirokkant veteránokat és családjukat is védettség illette meg, még a nyilas kormány szerint is, mindez már abban az időben nem számított, a legszélsőségesebb indulatok szabadultak el. A kivégzésre a parancsot a közben katonának bevonult dr. Polgáry Pál adta, aki ezzel a tettével addigi tevékenységére tette fel a koronát.
   Furmanovics Márton egri polgár – oroszként itt maradt hadifogsága után – mutatta meg a 26 tarkólövést elszenvedett egri sírhelyét 1945 március 19-én. dr. Sándor Jenő hatvani főorvos feleségével, dr. Grosz György fogorvos családjával, dr. Pánczél György gyógyszerész családjával és végül Steiner Imrét, aki a munkaszolgálatból megszökött.
   Sugár István: Fasiszta tömeggyilkosság Kerecsenden: Mi is történt 1944. november 9-én?. In.: Heves Megyei Hírlap, 1993. 4. 91. ápr. 20. p. 4.)
   Mégis voltak olyanok, elsősorban munkaszolgálatosok, akik megszökvén a frontról találtak olyan embereket, akik életük kockáztatásával eredményesen bújtatták őket. Lénárd Sándort özvegy Baloghné és Debreceni László asztalos mester Rózsa utcai házukban rejtették el.[1] Dr. Preszler Gyula néhány társával együtt megszökött a munkaszolgálatból. A Putnok felől Egerbe tartó vonaton megkértek egy katonát, hogy adja ki magát a kísérőjüknek. A várállomáson leszálltak és a vécsei völgyön kifelé menekültek. A katona feljelentette őket, de sikerült elrejtőzniük.[2]
   Több forrás is tudósít a Heves és Borsod megye zsidó értelmiségieinek, orvosok, mérnökök munkaszolgálatos századának tragédiájáról. 1944. október 16.-án a század a dunántúli Pusztavám községben állomásozott, SS alakulatok, volksbundisták vonultak be a községbe. A falu népének szeme láttára 360 embert végeztek ki, köztük 216 orvost, gyógyszerészeket: dr. Sándor Imrét, dr. Szabó Jenő fogorvost, dr. Grósz Györgyöt, dr. Engländer Imrét, dr. Gyárfás János kórházi belgyógyászt, dr. Lengyel Zoltánt, Pánczél Györgyöt, valamint Sárkány Endre kereskedőt és Vértes Miklós mérnököket.[3]           

A visszatértek 1946. júniusában avatták fel a mártír zsidó gyerekek emlékművét a volt zsidó iskola udvarán. Gyászbeszédet mondott dr. Preszler Gyula, és Székely Endre, az ünnepségen részt vettek a város, az egyházak és a pártok képviselői.[1]
[1] Igazság. 1946.VI. 23. 1 l.

  A németek bevonulása után sorozatban jöttek a különböző tiltó rendeletek, illetve a sárga csillag viseléséről szóló határozat. A városból internálták Kardos Sámuel fakereskedőt, Neumann Miklós rövidárú-kereskedőt, dr. Waldner Fülöp ügyvédet, mint veszedelmes kommunistákat. Friedmann Ernő terménykereskedőt, Vas Zsigmond vaskereskedőt, Waldner Gyula textilkereskedőt pedig 1919-es tevékenységükért hurcolták el. Egyikük sem tért vissza.[1] Bezárták az üzleteket, összesen kilencvenhármat, le kellett adni a rádiókészülékeket, a telefonokat, a kerékpárokat. A gettóba zárást elrendelő rendelet a városban 1824 főt érintett, a gyöngyösi járás területén 174 főt. A gettó az Újtelepen, a Kassai út, Laktanya út, Bethlen út és az újtelepi utak által határolt terület épületei, illetve a Bányász és az Encsi utcákban lévő, ma földszintes és emeletes, ma már nem meglévő bányászházak voltak.[2] A gettó területét szögesdróttal vették körül. a költöztetést május 13-ra fejezték be. Itt is nagyon zsúfolt körülmények közé kerültek, egy szobába tíz ember jutott. A visszaemlékezések szerint a gettózást az újvidéki vérengzésekben hirhedtté vált Zöldy Márton (1912-1946) felügyelte. A Zsidó Tanács tagjai dr. elnök rabbi, Hajdú Dezső ügyvéd, Feigl Lajos Hermann főrabbi, Jungreisz Jenő anyakönyvvezető rabbi és Jakobovits Nándor hitközségi elnök, cégvezető voltak.[3]  
  Június elsején elvitték a munkaszolgálatra újból kiválasztott férfiak utolsó csoportját, Horváth Kálmán százados itt is válogatott a korsztályon túli férfiakból, mintegy 2-300 embert.[4] A gettó többi lakóját június 8-án, Úrnapján a déli órákban hajtották ki a vasútállomásra. A végrehajtási parancsnok megmozdulástól tartott, a Vasút utcát és a környékét a bevagonírozás idejére lezáratta. Az események után egy évvel egy ismeretlen, minden bizonnyal zsidó újságíró a következő keserűséggel teli sorokat írta a zsidók városból való elhurcolásráról a helyi újságba: „1944. úrnapja Gyöngyösön. Részlet egy újságíró naplójából.
  Vallásos város. Vasárnap megtelnek a templomok zsúfolásig. Aki csak teheti, elmegy, utána pedig sörözni. Megadják, ami a léleké, hiszen erre tanították őket az iskolában. Úrnapi körmenet, akinek kedve van, részt vehet benne, hiszen olyan kevés a szórakozás. Most mintha kevesebben lennének, mint máskor. A párhuzamos utcában a zsidókat hajtják a wagonokba.
  Az aggok háza előtt a vénasszonyok, mint a varjak. „Viszik az öregeket a wagonokba, elszednek tőlük mindent. Vajon hol ér véget ez az út. Látja, az, akinek olyan szép háza volt, az a másik pedig ingyen gyógyította a betegeket. De siessünk, mert elindul a körmenet.” Van, aki inkább marad.
  És a párhuzamos utcából elindul a körmenet, elől a papok, apácák, zászlókkal, a magasra emelt feszülettel, rajta a megfeszített. Ugyanakkor megindul a másik menet, a pályaudvarra, a halálba. A harangok egyszerre kondulnak meg a városban. Minden zajt elnyomnak. Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat.”[5]
  A gyöngyösi gettó lakóit Hatvanba vitték, zömmel a téglagyárba, ott voltak két-három napig, nagyon rossz körülmények között. A halálvonat június 12-én este érkezett Kassán keresztül Auschwitzba, az érkezőket jórészt válogatás nélkül küldték a gázkamrákba.[6]
  Gyöngyös 1944 tavaszi német megszállása után a magyar fasiszták készséges közreműködésével rémuralom alá került a zsidóság.
  A háború után mintegy 500-550 gyöngyösi zsidó élte túl a holokausztot, és ebből csak 300-an tértek vissza a városba. 1948-ban Izrael Állam megalakulását a gyöngyösi zsidóság nagyszabású ünnepséggel köszöntötte. 1949-ben a 414 zsidó lakosból 312-en tartoztak a Status Quo Ante gyülekezehez, és mindössze 102 fő az ortodoxokhoz. A gyöngyösi kutatások alapján négy túlélési stratégiát alkalmaztak a zsidó közösség többi része. A négyből három a város elhagyását jelentette: Budapestre, Izraelbe és Nyugatra. A becsült 50 gyöngyösi emigráns döntő többsége vagy képzett értelmiségi (orvosok, jogászok, mérnökök), vagy egyetemi tanulmányait külföldön végezni kívánó volt. Mások is csatlakoztak ehhez a csoporthoz, akik gazdasági vagy szakmai kapcsolatokkal rendelkeztek az érintett országokban. 
  Először a hitközség autonómiáját vették el, később még épületeiket is tudtuk nélkül eladta a központi hatalom. Ezek a felháborító lépések a háború után is megközelítőleg 400-500 főt számláló gyöngyösi zsidó közösség további fogyatkozását eredményezték. A folyamatot az sem állította meg, hogy 1964. szeptember 13-án a korábban eladott két csodálatos történelmi templom helyén egy jellegtelen, kis imaházat nyitottak meg. Hihetetlenül magas volt a vallásukat elhagyók száma, meredeken emelkedett a vegyes házasságok száma, a vallásukat megtartók pedig megöregedtek, elköltöztek vagy meghaltak.
  Ebben az új, szerény épületben még alázatosabb vallásos élet folyt. A helyi rabbit, Gyöngyösön utolsóként, Weisz Dávid rabbit azonban országosan elismerték. Ezt támasztja alá, hogy a Magyar Rabbiképző Intézetben tanított. 1982-ben bekövetkezett haláláig kivétel nélkül minden péntek este és szombaton volt az istentisztelet a gyöngyösi zsinagógában. 
  Protovin Ármin a 80-as évek elejétől a Gyöngyösi Izraelita Hitközség elnöke, kántor és a rabbi helyettesítője egy személyben. 1991-ben, amikor Protovin Ármin 92 éves volt, azt nyilatkozta, hogy Gyöngyösön mintegy 100 zsidó származású személy él, akik közül körülbelül 20-an még jártak a zsinagógai istentiszteletekre. De nem adta fel. Hitt és remélt, hogy a zsidó intézményeket újra meg lehet és kell fiatalítani. ez még akkor neki sem sikerült.
  A rendszerváltás után Heves megyében egyedül Gyöngyösön sikerült feltámasztani a zsidó hagyományokat, 2014-ben alakult újjá a hitközség, Weisz Péter elnökletével, aki 2021-ben így foglalta össze az általuk elért és elérendő célokat: https://kekesonline.hu/2021/06/14/ami-osszekot-megujul-a-gyongyosi-kis-imahaz-a-kesobbiekben-a-nagy-zsinagogaval-egyutt-alkotjak-majd-az-egyutteles-hazat/ 

Hatvan           

  A gettórendelet a hatvani zsidókat is elkülönített városrészbe zárta: az egykori palagyár a Csányi úton, és a bárónőről elnevezett Lili-telep, vagyis a Csaba utcát és környéke volt kijelölve. 453-an haltak meg, visszatérni pedig mindössze ötvenhatan tudtak.
  Tíz-tizenkét nap múlva innen áttelepítették őket a cukorgyári gyűjtőtáborba egy német SS-osztag felügyelete alatt néhány földes padlójú fabarakkba. Hamarosan hozták az aszódiakat, a gyöngyösieket, a gödöllőieket és a pásztóiakat. Összesen 1121 személyt.
  Elkobozták tőlük a még megmaradt értékeiket: pénzt, ékszereket, még a jegygyűrűket is. Elkezdődtek az oktalan kegyetlenkedések, a tettleges bántalmazások. Sebők Jenő hatvani újságírót ok nélkül belelökték egy mély gödörbe, Müller Sámuel pásztói rabbinak eltörték a karját.
  Kétheti itt-tartózkodás után vonatra szállították a tábor lakóit. Egy-egy vasúti teherkocsiba 70-80 embert zsúfoltak be. Három napon át utaztak lelakatolt kocsikban, ezalatt csak egyszer szánhattak ki, Kassán. Auschwitzba éjszaka érkeztek meg a gyötrelmes utazás után. A beérkező vonatot vakító reflektorok világították meg. A deportáltakat kettős oszlopba állították, majd megkezdődött a válogatás, amit a hírhedt dr. Mengele személyesen végzett. Egyik oldalra a munkaképesek, a másikra az öregek, gyermekek, betegek kerültek. Amikor másnap befutott a második hatvani vonat, az érkezőket irtózatos látványfogadta: emeletes magasságú lángok égtek egy helyen. Nem akarták elhinni, hogy az előző nap érkezett ismerőseik, hozzátartozóik égnek a máglyákon.
  A munkára kiválogatottak a környékbeli városok üzemeibe jártak dolgozni. Már a német lakosság is nélkülözött. Elképzelhető, milyen gyenge élelmezés mellett dolgoztatták a deportáltakat napfelkeltétől napnyugtáig, amíg 1945 májusának első napjaiban megérkeztek a szabadítok.
  A deportálás alatt tragikusan elpusztult 397 hatvani vértanú emlékét 1947-ben egy márványtáblán örökítették meg a zsidó temetőben. Az erre írt névsor azonban nem teljes.

(Németi Gábor: A hatvani zsidók kálváriája. In,: Heves Megyei Hírlap, 1990. 1. 222. dec. 21. p. 5.) 

  Hatvanból a hitközség 453 tagját hurcolták el, mindössze 56-an tértek vissza.[7] Ciegler Nándorné: „Szenvedésünk a rettegéssel és megaláztatással kezdődött már a németek bevonulása előtt. A lelki szenvedést a németek magyarországi bevonulása után hamarosan követték a fizikai bántalmazások… Állandó rettegésben éltünk ezekben a napokban, hónapokban, mert a vasutasok, katonák elmondták, milyen bánásmódban volt részük a lengyelországi és a szlovákiai zsidóknak. Egy fiatalember elmondta nekem, hogy látta, amikor az egyik felvidéki folyócska tele volt szlovákiai zsidók holttestével, akiket a német fasiszták gyilkoltak meg. Máskor hivatalos ügyben jártam a községházán. Búzás jegyző szánakozva jegyezte meg, hogy nem lesz már nekünk szükségünk iratokra… A németek 1944. március 19-én már megjelentek Hatvanban. A Grassalkovich kastélyban szállásolták el őket. 1944 májusának közepén rendelték el a zsidóság gettóba szállítását. Hatvanban először két gettót állítottak fel. Az egyik, amibe a hatvaniakat toloncolták, az un. Lili telepen volt…
  A másik gettó az egykori palagyár területén volt, a Csányi úton. Ide toloncolták a salgótarjáni vonal községeinek zsidóságát. Az elzárt terület nem zsidó lakosságát felszólították, hogy költözzenek el, ürítsék ki a telepet. Egyesek szó nélkül eleget tettek a felhívásnak, mások a zsidókat szidták, mert miattuk zaklatják őket, voltak, akik egyszerűen bent maradtak a házukban a gettó területén. A deportáltak igen szűkösen tudtak csak elhelyezkedni. Volt úgy, hogy csak 3-4 családnak jutott egy szoba. Ennek ellenére itt viszonylag még kedvező volt a helyzet, mert családonként főzhettek a hazulról hozott élelmiszerekből, hozzájutottak vízhez, tisztálkodhattak. Mintegy 10-12 nap múlva elrendelték, hogy egy-egy 30 kg-os batyuval a hátunkon álljunk kettesével sorba. Amikor ez megtörtént, útnak indítottak bennünket a cukorgyár felé.
  A cukorgyár területén volt néhány üres fabarakk, amelynek föld volt a padlózata. Ezekben nem volt semmi berendezés, még szalma sem volt leterítve. Itt szállásoltak el bennünket. Minden barakk lakóinak élére egy felelőst állítottak…. A tábor felelősének Sebők Jenőt nevezték ki, a hatvani újság felelős szerkesztőjét. A tábor parancsnoka a hírhedt Zöldy Márton csendőrtiszt volt. Az ő parancsára Koltai Artúr horti jegyzővel együtt összeírtuk a tábor lakóit, miután behozták a gettóba a gyöngyösieket, az aszódiakat, a gödöllőieket. Ekkor hozták be a gyöngyösi tébolyda csontig soványodott ápoltjait is…       Itt kezdtünk igazán megismerkedni a német fasiszták vadállati kegyetlenségével. Sebők Jenő egyszer táborfelelősi minőségben jelentést adott le egy SS tisztnek. Az minden érthető ok nélkül a jelentéstétel után belökte háttal az öregembert egy másfél méter mély gödörbe. Ezután egy Deák nevű pásztói deportált lett a táborfelelős. A pásztói papot úgy megverte egy SS, hogy eltört a karja. Domány Ernő cukorgyári mérnököt egy másik SS katona veréssel arra kényszerített, hogy a gyári munkások szeme láttára kezében két téglával négykézláb másszon fel a kazánokból kihúzott tüzes salakdombra. Domány Ernő olyan súlyos égési sebeket szenvedett, hogy megkínzása után a barakkban felvágta az ereit. Néhány férfit, köztük a fiamat is kivitték a gettóból Nagygombosra, munkaszolgálatra. Az őrzők azonban annyira ütlegelték őket, hogy néhány nap múlva visszakérték magukat a gyári gettóba. Cukorgyári tartózkodásunk egyik napján Zöldy Márton parancsot adott az ékszerek, órák, és egyéb értéktárgyak összegyűjtésére. Barakkonként 2 -2 deportáltnak kellett összegyűjtenie ezeket egy pokrócra… Két hétig szenvedtünk a cukorgyári táborban. Június 12-én szállt vonatra az első csoport. Egy-egy zárt teherkocsiba 70-80 személyt zsúfoltak össze. Füzesabonyon keresztül vittek Kassa felé…

Sebők Jenő

           Auschwitzba éjszaka érkeztünk meg. A vonatot vakító reflektorokkal világították meg. Lengyel foglyok jöttek oda hozzánk, ők tanácsolták azt is, hogy a fiatalasszonyok adják oda a gyermekeiket az idősebb asszonyoknak. Ezt azonban nem fogadták meg. Amikor mindenki leszállt a vonatról ötös oszlopokba állították külön a férfiakat, külön a nőket, és megkezdődött a válogatás, amelyet ezen az éjszakán maga Mengele végzett személyesen. A gyengébbeket, a munkaképteleneket balra küldte, a munkaképeseket jobbra. Én jobbra kerültem. A válogatás után elindítottak bennünket. Amikor elindultunk, irtózatos látványban volt részünk. Sok emeletes magasságú lángok égtek egy épületben. A régebbi táborlakók elmondták, hogy hozzátartozóink égnek ott. Ekkor még nem tudtuk elhinni, hogy a krematóriumot látjuk, de másnap találkoztunk az első vonat életben maradt tagjaival, akik megerősítették a rettenetes hírt. A bal oldalra kerülteket azonnal vitték a gázkamrába.          A napvilágnál azonnal megnéztük, hova kerültünk. A tábor szögesdrót kerítéssel volt körülvéve. A drótokban magasfeszültségű áram, 50 méterenként a kerítések közelében magas őrhelyek. Az őrök mellett hatalmas vérebek. Én a 3. számú lágerbe kerültem. Barakkokban laktunk, amelyeknek földpadlója volt. Ezen feküdtünk éjszakánként hering módjára összezsúfolódva. Ha valakit kerestek, szökés gyanúja miatt, vagy más okból az SS őrök kutyáikkal együtt taposták a földön fekvő embereket, akik a zsúfoltság miatt ki sem tudtak térni a csizmák elől…
  Az őrök nem nagyon keresték az okot, hogy verhessék a deportáltakat. Egy ruhacsere alkalmával történt, hogy a gyöngyösi Weisné Irma néni megpillantotta a fiait. Megszólította őket, amit akkor nem lett volna szabad. Egy SS legény meghallotta ezt, felkapott egy botot és addig verte az asszonyt, amíg a keze el nem fáradt. A SS katona apró tökmag volt. A két nagy Weis fiú fél kézzel elintézhette volna, mégis tehetetlenül voltak kénytelenek végignézni, hogyan veri a német fasiszta félholtra az édesanyjukat. Weis néni túlélte a poklot, de a fiai elpusztultak. A deportáltak zaklatásának hírhedt eszköze volt még a sorakozással egybekötött létszámellenőrzés: a Zählappel. Napjában többször éjjel-nappal számoltak bennünket. Nevünk nem is volt, csak számunk. Volt, akire rátetoválták a számot, mások vaslemezre nyomtatott számot kaptak. Ilyen un. Häftling-számot kaptam én is, amelyet ma is őrzök. A testi-lelki szenvedések következtében számosan megőrültek, még többen voltak akik elpusztultak. Reggelenként pokrócba csavarták a hullákat, úgy vitték el. Ugyanezekben a pokrócokban hozták aztán a kenyeret…
  Enni ugyanis kétfélét kaptunk: 20 dkg kenyeret fejenként egy napra, valamint faágakból főzött főzeléket. Én nem tudtam megenni, a többiek is undorító kiütéseket kaptak tőle. Öt ember kapott egy lábas ételt… Auschwitzból Pachnitzba vittek bennünket, ahol egy kiürített gyári helyiségben szállásoltak el. Innen gyalog jártunk be naponta a 6-7 km-re lévő gyárvároskába, Traufenauba, ahol az I. G. Werke egyik hadianyaggyártó üzemében dolgoztunk… Az élelmezés végig nagyon rossz volt. Az üzemben katonai fegyelem volt, vagy még annál is rosszabb… egy deportált asszonyt felakasztottak azért, mert állítólag ellopta az SS asszonytól élelmét, egy tojást…1945. május elején a németek már nem vittek bennünket a gyárba dolgozni, de enni sem adtak. Őreink elmenekültek. A bosszútól rettegő németek közül úgy kétszázan követtek el öngyilkosságot. Május 6-án szabadultunk fel.”[8]  

Heves: 

  A fennálló rendelkezések ellenére (a település lakossága tízezernél több volt), itt nem állítottak fel külön gettót, mivel a helyi hatóságok erre megfelelő településrészt nem találtak, azért a város zsidó lakosságát szekerekkel a Szúcs-Bagólyuki gettóba szállították. A Zsidó Tanács erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy a hevesi zsidókat vigyék vissza Hevesre (elvileg a 10 000 főnél nagyobb településeknek joguk volt saját gettót felállítani), de kérésüket durván elutasították.
  A túlélők, akikhez a környező települések magányos túlélői is csatlakoztak, újjászervezték a hitközséget. A kisvárosban 1949-ben 76 zsidó élt, a hitközségi elnök Kunovits Imre volt. A holokauszt 350 hevesi és környékbeli áldozatának a tiszteletére emlékművet emeltek. Aztán lassanként szétszéledtek, úgyhogy 1965-ben Hevesen már csak maroknyi zsidó élt.

Bagolylyuk 

Szúcs Heves megye északi részén található. A falu két részből áll, az ófalutól mintegy három kilométerre fekszik a valamikori bányatelep (helyi nevén Bagolylyuk vagy Bagólyuk az egyik régi dűlőnév után), a másik maga Szúcs. Az 1910-es évektől két -egymástól 2,5 km-re fekvő- településből áll, de közigazgatásilag egy egység.           
  László Miklósné Kertész Lilly, 1944-ben hevesi lakos volt: „Pészachkor ültünk a templomban és ott tudtuk meg, hogy gettóba kell vonulnunk… A lakásunkban lévő holmikat felleltározták. A saját költségünkön felfogadott szekérrel kellett az Eger felett lévő Bagólylyukba, a csendőrök által kiköltöztetett bányászok lakásaiban berendezett gettóba mennünk. Csak kevés holmit vihettünk, takarókat, száraz ételt, magunkat kellett ellátnunk ennivalóval. Ott két kis lyukat kaptunk, az egyik szobában a mi családunk, a másikban nagybátyám, Friedmann Dezső, – aki sakter és kántor is volt Hevesen – családja szorongott…

  Időnként a gazdagokat elhurcolták, és nagyon megverték, hogy az általuk esetleg eldugott értékeket adják elő. Aki nem rejtett el semmit, azt is többször megverték, nem hitték el neki. Emlékszem például a kiskörei idős Schlésinger nénire, fatelepük volt Körén; őt és a lányát is többször nagyon megverték. Szegény öreg nénit úgy kellett karosszékben kihozni, nem tudott a lábára állni. A gettó parancsnoka Polgáry Pál szolgabíró volt. A bátyám meglepő módon Polgáry engedélyével szabadságos munkaszolgálatosként látogatott meg minket a gettóban. Könyörgött nekem, hogy menjek ki vele, valahogy kicsempész és jó ismerősöknél elrejt, de én nem akartam a szüleimet otthagyni…
  Kápolnán összesen három zsidó család lakott (Weisz, Grósz, Friedmann). E családok tagjait összesen 12 személyt lovas kocsin vitték a Szúcs-Bagólyuki gettóba. Az elhurcoltak közül a háború végeztével a Friedmann családból senki sem tért vissza. A Grósz családból egyedül Grósz József, a családfő maradt életben, míg a Weisz családból egyetlen lányuk. 1944 június végén alispáni utasításra kisajátították a zsidó ingatlanokat, Weisz Lajos és felesége Grósz Hermina belsőségi tulajdonát (házhelyet, udvart és kert) leventeotthon, egészségház és tűzoltószertár létesítése céljából vették igénybe, Grósz József házát a községi postahivatal és gyógyszertár céljára.[1]
  A bagólyuki gettóban történt kínzások miatt a népbíróság két csendőrt, Erdész Józsefet és Séllyei Józsefet elítélte. mindketten megfordultak a tiszafüredi gettóban is, és a kerecsendi gyűjtőtáborban. Séllyei zsidó csillaggal a mellén elvegyült a zsidók között és megpróbált az elrejtett zsidó értékek nyomára jutni.[2] Séllyei már a negyvenes években nem egy zsidó kereskedőt megzsarolt Tiszafüreden. Részt vett a motozásokban Tiszafüreden és a bagólyuki gettóban is, utóbbi helyen több embert megvert, megkínzott, elsősorban nőket. A vallatások során Mártha Béla csendőrőrmester Elek Jenő karácsondi földbirtokost kezén és talpán verte meg nagyon.[3]
  Június 9-én indultunk Kerecsendre, gyalog. Az egy szörnyű út volt, nem tudom pontosan, hány kilométer, de a sok öreg, beteg ember… A kerecsendi téglagyárból a maklári állomásra a tíz kilométer ahhoz már semmiség volt. A téglagyárban még az volt a nagyon rossz, hogy zuhogott az eső, és jobb híján paplanokat tettünk a földre, és arra feküdtünk, a nyitott oldalú tetők alatt… Onnan vittek minket szintén gyalog Maklárra, bevagonírozni… Több olyan ismerősünk is volt, akik vegyes házasságban éltek. Az egyik családban a férj orosz hadifogolyként maradt itt az első világháború után, a másikban a férfi őrmesterként szolgált a második világháborúban, és mind a kettő erőteljes fellépésével ki tudta a gettóból szabadítani a családját. Sajnos ez sem sikerült mindenkinek.
  Krausz Samu fűszerkereskedő felesége betért a zsidó vallásba, szépen éltek. A férj és a nagyobbik fiú is munkaszolgálatosként szolgált 1944-ben, de a 12-13 év körüli helyes, értelmes kisfiukat, Gyurikát az édesanyjának Maklárra kellett hoznia, és ott rakták fel a marhavagonba, közénk. Szegény édesanyja térden állva könyörgött a csendőröknek, hogy hadd maradhasson, de nem volt könyörület… A család többi tagja ritka szerencseként megmaradt, de szegény Gyurika egyből a gázba került… Édesanyámat rögtön a gázba vitték, édesapámat nem, volt olyan ismerősöm, aki még Auschwitzban találkozott vele, hogyan, mikor halt meg, nem tudom. Én sokáig Auschwitzban voltam, konyhán, így nem haltam éhen, majd télen vittek minket tovább napokig a nyitott marhavagonokban, hullott ránk a hó… Amikor hazaértünk, egy hétig nem bírtam a házunkhoz elmenni….”[4]
  Verpelét az egri járáshoz tartozott, 1941-ben 90 zsidó lakost számoltak össze a településen. 1945-ben közülük mindössze 11-en jöttek vissza a deportálásból, Horváth Pál munkaszolgálatost a Dunántúlon fogták el, Bergen-belsenbe hurcolták, Kozma Miklóst szovjet hadifogságba hurcolták.[5]

Tiszafüred 

  Tiszafüreden dr. Ficzere Jenő főszolgabíró jelölte ki a gettó területét, először a vasútállomás, majd a városközpontban lévő zsinagóga környékén akarták a gettót kijelölni, de mindkét esetben sok keresztény családot kellett volna a lakóhelyükről elköltöztetni. Így végül a zsidó tulajdonban lévő téglagyárrat jelölték ki, ahová május 8-án kellett kiköltözniük a saját költségükön. A zsidó tanács vezetője Weiner Ernő fakereskedő volt.[6]
  Dékány Lili: „Május 8-án mentünk be a téglagyárba, a gettóba, ahol eleinte azzal a tudattal éltünk, hogy munkára visznek bennünket, legalábbis ezt hintették el, hogy valahová az országba, vagy Ausztriába dolgozni visznek, és ez egy kicsit megnyugtatott. Nagyon hideg volt, állandóan esett az eső, jóformán ki sem lehetett a gettó utcákra menni.” Várkonyi Endre: „Elhagyni nem lehetett a gettót, amelynek a kapuján nagy tábla hirdette: A tiszafüredi járás zsidófajú lakosainak lakhelye – gettó. Egyetlen egyszer léptünk ki a gettó kapuján, amikor meghalt Sigelbaumné, egy nagyon szegény, általában napszámosként dolgozott zsidó tüdőbajos felesége. A temetésre csendőri kísérettel mehettünk el néhányan, a rabbival az élen… Összeszedték még a kutyákat is, a sintér ott ballagott el a gettó előtt, tüntetőleg mutogatva a boton vitt kutyabőröket.”
  Deák Imréné: „A templomba hordták össze a holmit a zsidó lakásokból, a rengeteg holmit, gyönyörű szép holmik voltak ott, gyönyörű ágyneműk, selyempaplanok. ..Hát persze a tömeg, hát milyen az ember? Kapzsi, ugye? Kiálltam a kapuba, láttam, hogy úgy megrakodott némelyik, a hátán dunnát, párnát, hogy nem látott ki tőle. Mikor aztán nem kellett neki a toll, csak a ciha, akkor fogta, oszt szélnek eresztette, kihasította, oszt olyan volt, mintha hó lenne az egész Fő utcán, tollból, meg pehelyből.”
  A gettóban a nőket és a férfiakat is kíméletlenül megmotozták, elrejtett értékek után kutatva. Dr. Lebovits Imre: „Megérkeztek a csendőrnyomozók és elkezdték elővenni a legtekintélyesebb és leggazdagabb embereket, és kegyetlenül, tényleg a legkegyetlenebb módon verték őket, csalánnal a nemi szervüket, vallatták őket, hogy hová dugták el az értékeket. Hallani lehetett a szerencsétlen emberek sikoltozását. Megverték őket függetlenül attól, hogy bevallották-e, vagy nem vallották be a dolgokat. Ezeknek a minden emberi mivoltukból kivetkőzött személyeknek az, hogy gettóba vittek bennünket, hogy mindenünket elvették nem volt elég, hanem emberi mivoltukban is meg akarták alázni azokat, akik ott voltak. A gettó felszámolása előtt elvitték a Strasser főrabbit, a Merczel kántort, és nem tudom még pontosan, kit. Megverték őket, és leborotválták… Ez egy olyan kép, ami sajnos megmaradt az emberben.”
  Ezt erősíti meg 1945-ben, az egri népbíróság előtt Weiszmann Dávid tanúvallomásában: „A vallatás abból állott, hogy a már előzőleg megpofozott és korbáccsal megvert embereket és asszonyokat meztelenre vetkőztették. Meztelen testüket csalánnal verték, hasbarúgták, veséjüket taposták, fülüket tépték, talpukat úgy elverték, hogy járni nem bírtak. Weiszman Ignácot, dr. Aszódi Istvánt, Weiner Ernőt, Rubinstein Adolfot felkötötték gerendára és félórákon át hagyták lógni.” Weiner Ernő azt vallotta, hogy ő másfél óra hosszat volt kikötve.[7]
  1944. június 8-ának délelőttjén lovas kocsikkal és gyalog hajtották a tiszafüredi zsidókat a vasútállomásra. Nem a város központján keresztül, hanem a ‘part alatt’, a város szélén végighúzódó egykori Tisza-mederben menő, legalább öt kilométeres úton kísérték őket, mivel a városban éppen úrnapi körmenet zajlott le.
  Kuczik Tamás édesapját társaival együtt a községházáról rendelték ki fuvarozásra. „Kimentünk, jelentkeztünk… A zsidókat; gyerekeket, felnőtteket, öregeket, férfiakat, nőket két oldalra besorakoztatták, egy-egy táskával a kezükben…A kocsikon fent ültek a betegek, öregek, felpakolták a táskákat is… Elindultak. Elől, hátul, oldalt csendőrök kísérték a menetet a Debreceni úton, ahogy jöttünk be Füred fele, de nem mentünk be a városba, mivel körmenet volt, úrnapja. Lementünk a part alá, és a vasútnál jöttünk fel a vasútállomásra.”. Az úton szívtépő jelenetek játszódtak le. Blau Oszkárné, Weltman Ibolya a házuk mögötti részen a földre vetette magát, nem akarta házát-hazáját otthagyni. A csendőrök veréssel kényszerítették a továbbhaladásra. A vasútállomás környékét lezárták, az elbúcsúzni jövő szomszédokat sem engedték területére. Az állomás irodájában nyilvántartásba vették őket.
  Kuczik Tamás: „Egyek felől jött egy mozdony, négy, öt, vagy hat tehervagonnal. Az ablakok lekötve szúrókásdróttal, még az is új volt, az is előttem van. S akkor megkezdődött; először a gyerekeket be a vagonba, az ajtót csukták rájuk, utána a nőket. Akkor oszt jött a sírás, a gyerekek a vagonban, az anyák meg kint sírtak… A nőket be a következő vagonba, akkor rájuk az ajtót, harmadszorra a férfiakat. Rázárták, de nagyon gyorsan ment. Akkor nekünk kellett állni a kocsikkal a vagonajtókhoz, hogy pakoljuk a bőröndöket befelé. Voltak benne mindenformák, húzottak, használtak… Azt mondták a csendőrök, hogy dobáljuk befelé, ezt nem kell annyira kímélni, ez már úgyse lesz az ő kezükbe.”
  Polgáry Pál főszolgabíró a következő szavakkal búcsúztatta őket: “Viszontlátásra műtrágyaként!” [8]
  A szerelvény elindult Füzesabony felé. A Heves megyei zsidósággal együtt tiszafüredieket is a kerecsendi téglagyárban gyűjtötték össze, ahol egy éjszakát töltöttek el, itt többen öngyilkosok lettek, Nagy Jenő állatorvos megőrült. Másnap gyalogmenetben indították el őket a tíz kilométerre lévő maklári vasútállomásra. Sándor Pálné: „Számomra a legszörnyűbb emlék az út két oldalán eldobált gyermekkocsik látványa volt.” Az otthonról sokszor találomra elhozott holmik, emlékek is többnyire az út szélére kerültek.
  Az állomáson 82 embert zsúfoltak össze egy-egy marhavagonba. Az útvonal: Füzesabony, Miskolc, Kassa, Auschwitz. Három napig utaztak embertelen körülmények között, ivóvíz, élelem, tisztálkodási lehetőségek nélkül. Az úton is többen meghaltak, megzavarodtak.
  Június 12-én érkezett Auschwitzba a szerelvény.
  Szegő Ernőné: „Délelőtt kilenc órakor érkeztünk meg. Azt mondták, szálljunk ki a vonatból, és hagyjuk a holminkat a vagonban. Az időseket félreállították, hogy őket majd autóval viszik, mi pedig a vagon oldalánál álljunk fel ötös sorokba. Weltman Ibolyának egy katona megmondta, hogy a gyermekeket elveszik az anyáktól. A hír gyorsan terjedt, az anyák szorosabban ölelték magukhoz gyermekeiket, és együtt mentek velük a halálba…[9] Az öregeket teherkocsikra rakták és elvitték, azt mondták, még aznap találkozni fogunk velük, sose láttuk őket többé. Mentünk aztán Mengele elé. Aki nem tetszett neki, azt jobbra küldte. Mi a nővéremmel balra kerültünk. A sorok között motorkerékpáros SS-tisztek cirkáltak, revolverrel a kezükben… Láttuk, hogy a szögesdrót mögött kopaszra nyírt fejű nők dolgoznak, mögöttük kápók korbáccsal. ‘Jaj, Istenem, mi vár itt ránk?'”
  Dékány Lili: „Utolsó emlékképem édesapámról; a férfiak oldalára állt. Minket előre tereltek, egy szál ruhában, egy szál szandálban. S amikor hátranéztünk, ahol a férfiak álltak, akkor tudtunk búcsút inteni. Soha többet nem láttuk viszont…Minket édesanyánkkal, nagynénénkkel, két másik rokonnal ötös sorba állítottak. A sorok fogytak előttünk, odakerültünk Mengele elé. Én álltam az első helyen. Rögtön rám mutatott, te mégy balra. Akkor jött Klári, őt is balra küldte. Én fel sem tudtam ocsúdni, nem tudtam, mit jelent. Akkor Klári azt mondta: ‘Nem, nem, én az édesanyámmal akarok menni’. Erre Mengele azt mondta: ‘Te fiatal vagy, jól tudsz menni, neked erre kell menned.’ Kettőnket balra lökött. ‘Ők idősebbek – 52-53 évesek voltak! – őket fürdőbe visszük és utána ott találkoztok.’ – Így választottak el tőlük.”
  Szegő Ernőné: „A szelektálás után elindítottak bennünket a fertőtlenítőbe. Elvették a ruháinkat, fertőtlenítő oldatba rakták, a cipőinket is, de azt legalább visszakaptuk, a ruháinkat nem. Mindenki azt hordta, ami neki jutott. Szlovák lányok intézték a borotválást, hajvágást, utána volt a fürdő. Azután utánunk dobtak egy-egy ruhát, fehérneműt nem kaptunk…Birkenauban, a kettes barakkban három ezren voltunk, két hónapig.” Ezután Brémába kerültek, romeltakarításra. „Kora reggel teherautókra raktak és vittek minket. Reggelire kaptunk egy kis feketekávét, este, mikor visszamentünk egy kis répalevest, 25 dkg kenyeret, és 2 dkg margarint. Sokan megették az egészet este, ahogy megkapták, legalább egyszer lakjanak jól.”
  Az életben hagyott nők közül a legtöbben Német- és Lengyelország különböző részeire kerültek; romeltakarításra, fegyvergyárba stb. Közülük is sokan meghaltak; éhen haltak, vagy a felszabadulás előtt flekktífuszban hunytak el. Dékány Lili és testvére, Sándor Pálné Klára végig Auschwitzban maradtak. Lilinek augusztusban árokásás közben megsérült a keze. A seb elgennyesedett, meg is operálták, a gyógyulás nehezen indult meg, az életben maradást nővére ügyeskedéseinek köszönhette. Október végén az egyik katona észrevette a még be nem gyógyult sebet, és mindkettőjüket gázkamrába küldte. Három napig voltak meztelenül, étlen-szomjan száznyolcan bezsúfolva a gázkamrába, várva a halált.
  Dékány Klára: „A gázkamrában…találtunk egy fél kis krumplit, megosztottam a testvéremmel…és mikor (a testvére) mondta, hogy: ‘kühne, freien’ (In.: bátorság, szabadulunk), akkor felálltunk és sorban megfogtuk egymás kezét és mondtuk, hogy megyünk a szüleinkhez.” A szovjet csapatok közeledtével az első sikeres vöröskeresztes akció szabadította ki őket a gázkamrából. A vöröskereszt ellátta őket meleg ruhával, takarókkal, élelemmel. Dékány Klára: „Kaptunk egy-egy kiló kenyeret, szardíniát, vajat, dzsemet. Főtt krumplit, ami akkor életmentő volt. Egy vödör főtt krumpliból éltünk tizenketten. Ezzel tudtunk csencselni, mert kaptunk érte kenyeret, szalámit. Én egyszer a születésnapomra kaptam egy szelet szalámit. Nem tudom, hogy hol vette a testvérem, annyira éhes voltam, hogy egy csipetet kiszedtem, a szalámi zsírfoltját, és ezért nem tudtam elcserélni. Borzasztó pánikba estem, hogy most nem lesz nekünk kenyerünk.” Így érhették meg 20, illetve 30 kilósan a tábor január 17-i felszabadítását.
   Az 1941-ben regisztrált 442 tiszafüredi zsidó lakosból a felszabadulás után legfeljebb hetvenen maradtak életben. Családok sora pusztult el, egyetlen ép család sem került vissza.
   Auschwitzba deportált 128 fő poroszlói zsidó polgárok közül, 105-en váltak a holokauszt áldozataivá, így 1945 után csak egy zsidó család, Münz Sámuel családja tért vissza a faluba.[10]

***

   A háború, a munkaszolgálat, a koncentrációs táborok és a családtagok elvesztése egész életükre kitörölhetetlen nyomot hagyott a túlélők testén és lelkén egyaránt, még azokon is, akik nem vettek részt a borzalmakban. A visszatértek nagy része kivándorolt az országból, vagy Budapestre és más nagyvárosokba telepedett.

   A Soá után megmaradottak egy része már 1945 után kivándorolt, illetve elköltözött a megyéből. 1947-ben hat helyen, két évvel később hét helyen volt működő közösség. 1947-ben még Kál-kápolnán is működött, de két évre rá már megszűnt, viszont Füzesabonyban és Tiszafüreden újra megalakult a helyi hitközség. 1956 ismét kivándorlási hullámot indított meg. Az itt maradottak nagy része fokozatosan elköltözött a megyéből, elsősorban Budapestre.